Szokták kárhoztatni Pierre Boulezt, miszerint nem csupán deromantizálja Mahlert, hanem kilúgozza belõle az érzelmeket, zenéjét hideggé, érzelemmentessé teszi. Vagyis valamiképpen meghamisítja az osztrák mester intencióit. Most utolsó darabjához érkezett Boulez Mahler-ciklusa, és ez parádriposzt a kritikusoknak. És éppen egy olyan mûvel, amely nem hangszeres, hanem mindenekelõtt énekes, azaz az érzelmek kifejezésére (pusztán már a szöveg miatt is) alkalmasabb. A Csodakürt-ciklus ebben az elõadásban minden, csak nem érzelemmentes, de nem érzelgõs, mint a rossz Mahler-elõadások. Köztudott, hogy Mahler legnagyobb alkotásaiban életveszélyesen közel került a giccshez, sõt a giccses hangvételt egyenesen beépítette a formálásba. De ekkor Mahler fõ kérdése: hogyan lehet õszintén hazudni? (Vagy fordítva.) Új lemezén Boulez éppen ezt valósítja meg fölülmúlhatatlanul; okos, szinte kikacsintós iróniával ellensúlyozva, ha már nagyon nyúlós kezd lenni az anyag. Ennek alapja persze csakis a tökéletes partitúraelemzés lehet: az agyonjátszott számokban is találni most vadonatújnak ható ütemeket; a Cleveland Orchestra pedig elképzelhetetlen tökéllyel játszik. A szoprán, Magdalena Kozená naiv, esendõ, igazi szubrett, a kevéssé ismert bariton, Christian Gerhaher mentes minden manírtól, mely e dalokhoz (elsõsorban Dietrich Fischer-Dieskau kongeniális elõadása miatt) mára elõnytelenül tapadt.
Szerepel még a befejezetlen 10. szimfónia Adagio tétele: 24 perc halálzene, jeges izzás, végtelen ideig visszafogott tagló.
Universal/Deutsche Grammophon, 2010
*****
