- csont -

Ahogy mondani szokták, festõi környezetben került sor a Nemzeti Filharmonikusok fellépésére, a színpad hátterében a gyulai vár büszke falai roskadoztak az egyre fenyegetõbben zsírosodó felhõk alatt, miközben ott fenn, a magasban nyalka villámok festették le, ha nem is az ellenséges istenek, de a szabadtéri koncertek ellenzõinek haragját. Vagy mégis összevont szemöldökû égi lények voltak, akik el-sütötték muzikális menny-köveiket?

Pierre-Laurent Aimard; az Emerson String Quartet Mindenki tudja, hogy az 1770-ben Bonnban született és 1827-ben Bécsben elhunyt férfiú a világ egyik leggyakrabban játszott szerzője. A lemezkiadóknál valóságos túltermelés mutatkozik a Beethoven-bejátszásokból, ennek ellenére nincs nagy cég, mely le merne mondani újabb és újabb felvételek közreadásától, és persze nincs valamirevaló művész, aki ne szeretné eljátszani a mester remekeinek egyikét. Pierre-Laurent Aimard nem tartozott ezek közé. Az 1957-ben Lyonban született zongorista az Ensemble Intercontemporain egyik alapítójaként a kortárs zene előadására esküdött fel, Boulez-, Messiaen-felvételei alapvetőek, nálunk Ligeti összes etűdjének előadásával bizonyította, hogy megfelelő hit és tudás mozgósításával egy mégoly nehéz zene is a közönség kedvence lehet. Aimard okos művész, és a kísérőfüzetben pontosan leírja, hogy miért gondolta fölöslegesnek még egy Beethoven-lemez elkészítését. Ám ekkor jött Nikolaus Harnoncourt. A sokak által mágusként (mások által mélymívű sarlatánként) számon tartott karmester egy koncerten hallotta Aimard Beethoven-játékát, és felajánlotta, csinálják meg együtt az összes zongoraversenyt.

Tudjuk, hogy Alfred von Zemlinsky, A törpe szerzője Schönberg tanára volt, később sógora, és hogy az 1909-ben írt Erwartungot ő mutatta be Prágában 1924-ben. Kézenfekvő tehát, hogy egy estén játsszák a két darabot. Ám a rendező, Zsótér Sándor tovább ment, ő egyetlen díszletben is adatja a két művet, és ez már művészi-értelmezési döntés. A nagy kérdés: miféle eredményekkel jár? Az eredeti librettók szerint A törpe (Oscar Wilde szövege alapján) valamilyen általános 16. századi spanyol udvarban játszódik, míg Schönberg drámájának egy időtlen erdőszél (más értelemben: a lélek színpada) a színhelye. Zsótér a budapesti Párizsi udvarba (mely nagyjából a két opera keletkezése idején épült) helyezte mindkét dalmű cselekményét, és ezzel - akarva-akaratlanul - hungarizálta a darabokat. De vajon egy jottányival magyarabb, maibb, aktuálisabb, idevágóbb lett-e ezáltal a két mű? Nem hiszem, ráadásul mindkét darab olyannyira a kor zenei és irodalmi köznyelvét beszéli (Zemlinsky poszt-poszt-posztromantikus-szecessziós, Schönberg vadul expresszionista), hogy tárgyi tartalmuk aktualizálására nem sok a remény. "Oly szép vagy, mint egy hárfa az éjszakában" - mondja a törpe; a Várakozás erdejében bolyongó hölgy pedig

1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Heinrich von Kleist író agyonlövi Henriette Vogelt, majd végez magával is. Kettős szerelmi öngyilkosság, tipikusan német metafizikus eszementség. És romantikus alaptéma, a férfi megváltásra szomjazik, de - miként Kleist egyik levelében írta - számára a földön már nem akadt segítség. Ilyenkor aztán egy nőnek kell jönnie, hogy beteljesítse a megváltás transzcendens munkáját.

Az IMG nemrég indult sorozatából (Great Conductors of the 20th Century) ezúttal Recenzens kedvenc pálcásának dupla CD-je kerül be a lejátszóba. Otto Klempererről (1885-1973) a legmesésebb anekdoták forognak közszájon. A mostani CD műsorfüzete is közöl egy furcsát: Klemperer, amikor 1926-ban fel akarta venni a kapcsolatot Janacekkel, a levelet nemes egyszerűséggel ekként címezte: "Herrn Leos Janacek, Komponist, Brünn." (Az már külön kézbesítési csoda, hogy a morva mester meg is kapta a küldeményt.)

Anagy amerikai zenekritikus először 1970-ben megjelent, aztán legutóbb 1997-ben átdolgozott (a magyar kiadás ezt követi) könyvét áthatja a tőrőlmetszett angolszász pragmatizmus szelleme. Az 1915-ben New Yorkban született Schonberg nem borul le ájultan a kultúrhéroszok láttán, a művészetvallás német romantikus fogalma fényévekre esik tőle. A nagy zeneszerzők művészetében persze szerinte is van valami végső fokon megfoghatatlan elem - végeredményben sosem tudjuk meg, hogy lesz a zseniális mű és művész -, de ezt úgy tekinti, mint egyikét a világ felfoghatatlan, ám korántsem természetellenes csodáinak. Nincs magyarázat, de ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk a zsenikről emberi nyelven. Schonberg világosan tudja, hol a helye.

Angliában a 19. század közepén jöttek divatba a "What did the butler see" elnevezésű voyeurautomaták. Néhány penny bedobása ellenében egy kulcslyukon át vetített vetkőző és szexjeleneteket lehetett látni, a peep show egyik első változata volt ez. Némileg hasonló elv szerint működik Altman új filmjének dramaturgiája.

Az EMI egyre-másra adja ki a szó minden értelmében elbűvölő argentin Martha Argerichnek az amszterdami Concertgebouwban rögzített zongorakoncertjeit, a mostani CD a harmadik a sorban. Az 1978 májusában, illetve 1979 áprilisában előadott műsoron a romantikus zongorazene egyik csúcsa (Schumann: Fantasiestücke) mellett két Ravel-darab szerepel (Szonatina; Gaspard de la nuit) - érdekes párosítás, mely mindkét komponistának jót tesz, csökkenti Schuman szentimentalizmusát, erősíti Ravel formaérzékét. Romantika és posztromantika áll itt szemben egymással, összeköti őket a különféle zenei karakterek odaadó megrajzolása. Sem a Schumann- mű, sem a Gaspard de la nuit nem nevezhető tisztán programzenének, de némi irodalmi ihletés tagadhatatlan mindkettőjüknél.

Minden zseni bolond. Pláne, ha sakkozó. És kiváltképp eszelős, ha a zseni sakkozó és még orosz is az istenadta.

Efilm legfőbb baja, hogy minden mozzanatát, jelenetét már láttuk, ráadásul sajna legalább több tucat alkalommal. Lehet, más sorrendben, de akkor is. Hallottuk már ezeket a dialógusokat, meglehet, más sorrendben, de mégis. A két szálon futó cselekmény, mely aztán persze annak rendje és módja szerint egy látszólag váratlan ponton összeér - olyan dramaturgia ez, amely már kijön rajtunk, mégpedig a könyökünkön. A típusok is: az egykor feltehetően tehetséges fotós (László Zsolt játssza, és hogy a tényfékezőművész képességes volt, azt abból gondoljuk, hogy munka közben előszeretettel veszi fel a felejthetetlen Nagyítás David Hemmingsének pózait), kompromisszumhajlam híján munkanélküliségbe kényszerül: "A világot elborítják a reklámsamponok, a faszom fog ezeknek exponálni." Kihűlt házasság a kissé már lerobbant, egykor nyilván ragyogó aszszonykával (Tóth Ildikó). "De-azért-mégsem-tudok-meglenni-nélküled" című szeretkezésjelenet, a háttérben közös kisdedükkel - ő lenne az a bizonyos el ni–o egyébként? A gyermek Jézus, egy más megvilágításban? Két magyar gengszterimitátor várakozik a rablókocsiban, közben egyikük filozofálgat. Az okos és a hülye bűnöző párbeszéde, az izomember (Szabó Győző) és a magát észkombájnnak feltoló faszkalap (Dóczy Péter) dialógusa. Két korrupt, pitiáner rendőr, egyikük, a kisebb balek a helyi bozótkurvánál (Gubás Gabi) potyázik a rekettyésben. És egyáltalán: minden mellékszereplő groteszk és félelmebeteg - lásd a panzióbeli jeleneteket, ahol belőnek a fürdőszobába, ezt is orrontjuk már Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjéből. A különbség annyi, hogy a magyar filmben e belövésnek semmiféle dramaturgiai folyománya nincs, és ennek nem örülhetünk, mert akkor minek durrantgatnak a jóemberek? Még a zene kezelése is ismerős (Melis László munkája), a barokk áriabetéteket Jeles András használta előszeretettel, a videotechnika meg Jancsó-Grunwalsky védjegye. Előre tudunk, belső szemünkkel előre világosan látunk mindent, bemondjuk a cselekménybeli fordulatokat - és ez lehangol, de erősen. Végül elfog a méla unalom, ásítógörcseink a vetítés végére szaporodnak, hogy aztán tátva maradjon a szánk, mert oly mértékben megoldatlan, oly fád a zárlat - ekkor már, úgy látszik, elfogytak a minták.

Kezdjük egy brutálissal: A művészetben nincs nagyobb különbség, mint a majdnem és a végigvitel közti differencia. Mondta a fiatal Lukács György. Ilyen majdnem-film a Pascale Baillyé, majdnem szép, majdnem okos, majdnem bölcs, majdnem mély, majdnem szellemes. Majdnem jó. De nem jó.

A Spiró György Kvartett című drámája alapján készült mozidarab inkább tévéjáték, mint valódi film. Négy közepesen megírt figura, Feleség, Öreg, Nő, Vendég, és négy jó színész, Molnár Piroska, Lukáts Andor, Bertalan Ágnes, Blaskó Péter alkotja ezt a két furcsa párt.