Film: Mulat a felsőház (Robert Altman: Gosford Park)

szerző
- csont -
publikálva
2002/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Angliában a 19. század közepén jöttek divatba a "What did the butler see" elnevezésű voyeurautomaták. Néhány penny bedobása ellenében egy kulcslyukon át vetített vetkőző és szexjeleneteket lehetett látni, a peep show egyik első változata volt ez. Némileg hasonló elv szerint működik Altman új filmjének dramaturgiája.

Angliában a 19. század közepén jöttek divatba a "What did the butler see" elnevezésű voyeurautomaták. Néhány penny bedobása ellenében egy kulcslyukon át vetített vetkőző és szexjeleneteket lehetett látni, a peep show egyik első változata volt ez. Némileg hasonló elv szerint működik Altman új filmjének dramaturgiája.Anglia, 1932 novembere. Sir William McCordle Gosford Park nevű roppant birtokán fekvő roppant kastélyában fácánvadászatra gyűlik össze a roppant illusztris társaság. Tagjait felsorolni képtelenség, a nézőt elönti a nevek és címek, valamint rokonsági fokok áradata, ám a film végére lassan öszszeáll a kép. Semmit sem csinálnak e felsőházi léhűtők, pletykálkodnak, lesik a másik gyengéit, pikírt megjegyzéseket tesznek, és ezt nevezik előkelő társasági életnek. És mindenekelőtt unottan fényt űznek - Karinthy modorában így mondanám. Az upstairs lakói: sznobok, kíméletlenek, önzők, gyilkosok.

Ám nem különb a downstairs sem, az alul lévők éppoly irigyek, haszonlesők, önzők és rangkórosak, mint uraik. Mi sem jellemzőbb, hogy nagyobb vendégség idején a bevett szokás szerint odalent mindenkit ura-úrnője nevén kell szólítani, így lesz a kis cselédből, Maryből két napra Lady Trentham. Jennings, a tökéletes főkomornyik szerint ezt az egyszerűség kedvéért teszik, hisz így könnyebb megjegyezni a vendégszolgák nevét, ám az alagsori vacsorajelenetnél, mely az emeleti dinner cselédes mása, kiderül, hogy az alantasok nagyon is élvezik ezt a szerepjátékot.

Mit látott tehát az inas a kulcslyukon át?

Vért, verítéket és könnyeket, felelhetné Rec. Churchill szavaival. Az életet a maga nyers valójában, egyszóval. De ha lemennek - és bizonyos célokból nagyon is lelátogatnak olykor! - a cselédtraktusba, hasonlókat láthatnak a felső szint lakói is. Miért is ne, az élet végül is egy és oszthatatlan, noha ideiglenesen - mondjuk, egy emberöltőnyire! - rétegekre osztott. Emelet és alagsor közös drámáját vitte filmre Altman, finoman, elegánsan, nagyvonalúan, szinte tökéletes arányérzékkel. Drámát mondtam, és tudatosan. A ragyogó forgatókönyv (Julian Fellowes munkája) ugyanis inkább színházi, mint filmes. Ám, és ez a legmeglepőbb, e teatralitás korántsem árt a filmnek. Sőt. Aki jól, nagyon magas szinten tud angolul, az élvezheti a különféle akcentusokat, a hihetetlenül rafinált nyelvtani fordulatokat, a nyelv gőgjét, mondhatni. Élen jár ebben Lady Trentham (Maggie Smith zseniális megformálásában), az ő pokolian hegyes szúrásai, szájszögletben elmormolt, de a többiek számára persze mindig tökéletesen érthető megjegyzései ölni tudnának, ha valódi fullánkjuk lenne.

Ha már itt tartunk: gyilkosság is akad a filmben, hogy kit, miért és ki gyilkol meg, azt természetesen nem árulhatom el. De bűnregénynek is remekül működik ez a filmes színház, mely valahol Agatha Christie háza táján látta meg a napvilágot, elegyítve

az angolszász társalgási dráma

legjobb hagyományaival, G. B. Shaw és Galsworthy hangszerelésében. Krimibe oltott társadalmi szatíra, vagy éles szociológiai bírálatba oltott bűnfilm, döntse el a néző, melyik műfaji megjelölés felel meg jobban az ízlésének.

Az öreg Altman ismét remekelt. Fontos megemlíteni, hogy idős Altman, mert ilyen leszűrt bölcsesség, mértéktartás, arányérzék többnyire az élemedettebb kor művészetének sajátja. Mindenekelőtt a színészi munka teszi felejthetetlenné ezt a filmet. Olyan ensemble játékot látunk, ami moziban manapság párját ritkítja. Andrew Dunn kamerája minden mozdulatot, minden rebbenést rögzít, itt semmi sem marad észrevétlen, az összes színész a kisujja utolsó porcával is játszik, teljes valójával jelen van, azaz képes jelentést adni a legapróbb gesztusnak is. Ismét bebizonyosodik, hogy mégiscsak az ember a legérdekesebb dolog a művészetben. A szereplőgárdából senkit nem lehet kiemelni, mindenki egyéniség, ugyanakkor tökéletes része egy kamarazenei finomságú munkának. De ha már megtettük egy grófnővel, akkor a downstairs lakói közül említsük meg az Elsie-t alakító Emily Watsont, akit nemrég láttunk a Végzetes végjátékban. A hiteles színészi játék abszolút hihető környezetben zajlik. Tökéletesen kidolgozott a tárgyi világ, a felső- és az alsóház díszletei, rekvizitumai: az étkészlet, a teríték, a mosókonyha, a legutolsó esernyő és puska, a különféle célokat szolgáló mütyürök és szelencék - minden fogható és tapintható. Azt érezzük, egykor mindez volt és hatott e mára letűnt világban. Még a fények is megfelelően patinásak ebben a hullaházi hangulatot árasztó filmben.

Egyetlen alak lóg ki a levitézlett társaságból, egy hollywoody producer, aki a Morris Weissman névre hallgat. Vegetáriánus és persze zsidó. Ráadásul homokos. Kicsit az amerikai filmcsinálók paródiája és némileg Altman karikaturisztikus alteregója ez a figura. A fennhéjázó angol luxusfinnyások természetesen csodabogárként szemlélik. Miként maga Weissman a sznobok gyöngyeit; olykor azt hihetjük, ő Altman testet öltött nézőpontja. Kíméletlen tekintet, mely bevilágít minden sarkot. De a rendezőtől végül ő is megkapja a magáét: noha egy krimihez gyűjt éppen anyagot, egyfolytában a telefonon lóg, észre sem veszi az orra előtt lejátszódó valódi bűnregényt. Igen, Altman szeme mindent lát.

- csont -

Forgalmazza az SPI International

szerző
- csont -
publikálva
2002/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...