Pierre-Laurent Aimard; az Emerson String Quartet Mindenki tudja, hogy az 1770-ben Bonnban született és 1827-ben Bécsben elhunyt férfiú a világ egyik leggyakrabban játszott szerzője. A lemezkiadóknál valóságos túltermelés mutatkozik a Beethoven-bejátszásokból, ennek ellenére nincs nagy cég, mely le merne mondani újabb és újabb felvételek közreadásától, és persze nincs valamirevaló művész, aki ne szeretné eljátszani a mester remekeinek egyikét. Pierre-Laurent Aimard nem tartozott ezek közé. Az 1957-ben Lyonban született zongorista az Ensemble Intercontemporain egyik alapítójaként a kortárs zene előadására esküdött fel, Boulez-, Messiaen-felvételei alapvetőek, nálunk Ligeti összes etűdjének előadásával bizonyította, hogy megfelelő hit és tudás mozgósításával egy mégoly nehéz zene is a közönség kedvence lehet. Aimard okos művész, és a kísérőfüzetben pontosan leírja, hogy miért gondolta fölöslegesnek még egy Beethoven-lemez elkészítését. Ám ekkor jött Nikolaus Harnoncourt. A sokak által mágusként (mások által mélymívű sarlatánként) számon tartott karmester egy koncerten hallotta Aimard Beethoven-játékát, és felajánlotta, csinálják meg együtt az összes zongoraversenyt.
Megcsinálták. A felvételek a Grazban rendezett koncerteken készültek 2000 és 2002 között. Ebből arra következtetnénk, hogy legfőbb jellemzőjük a frissesség, a kockázatvállalás. Erről azonban nincs szó. Még hibát is alig találunk a lemezen, ahhoz túlságosan profi zenészek - Aimard-t a Chamber Orchestra of Europe kíséri. Harnoncourt kissé indulósan dirigálja a gyors tételeket, döng az üstdob, fűrészelnek a vonósok, riad a kürt, ha kell, van valami veszélyesen sarkos ebben a felfogásban. A lassúkban otthonosabban mozog, hajlandó szemlélődni; olykor drámát fest, különösen szép e tekintetben a G-dúr versenymű második tétele.
Aimard a megszokott virtuozitással, lendülettel, tűzzel játszik, de előadása nem éri el koncertlemezének tébolyát, ahol az Appassionatával bizonyítja, hogy van önálló Beethoven-képe (lásd Magyar Narancs, 2003, március 20.). A versenyművek interpretációja nem hozott különösebb érdekességet. A lassú tételekben hajlamos a túlzott pedálhasználatra (legkirívóbban a c-moll koncertben), ezzel összemossa a zenei kontúrokat, rossz értelemben bizonytalanítja el a hangzást. Amikor kell, persze odarakja magát, különösen tetszett átlelkesített ritmikája, feszes tempója: G-dúr koncert, III. tétel. Szóval jó ez a lemez, magas színvonalú, de a füzetben feltett Aimard-kérdés továbbra is fennáll: Mi végre egy újabb Beethoven-zongoraversenyek felvétele?
Ellenben tény, hogy Beethoven vonósnégyeseiből nem lehet elég felvételet készíteni. Különösen áll ez a kései kvartettekre, melyek bizonyos értelemben eljátszhatatlanok, és olyan ormát alkotják az európai kultúrának, melyet minden egyes alkalommal leesett állal szemlélhetünk csak.
Többször is láthattam élőben a huszonöt éve fennálló Emerson vonósnégyest, és minden esetben megdöbbentett nemcsak abszolút tökéletes technikájuk, de elhivatottságuk is: noha izzadság nélkül muzsikálnak, számukra egyértelműen élet-halál kérdés az interpretáció. Több díjjal jutalmazott Beethoven-összesükből a Trió elnevezésű középáras sorozatban megjelent albumon csak a kései vonósnégyesek szerepelnek. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, éppen e művek állnak a legközelebb zenekultúrájukhoz, hisz tapasztalataim szerint Haydn-, illetve Mozart-játékuk kissé túl érdes. Bartók felől olvassák a Beethoven-kottát, játékuk ha kell, kőkemény és szédítő (op. 131. Presto tétel vagy op. 135. Vivace), máskor drámai, már-már operás (op. 127 nyitótétel), a zenetörténet talán legszebb hálaénekében (op. 132. "Heiliger Dankgesang") pedig egyszerűen könnyfakasztó.
- csont -
Warner/Teldec, 092747334-2; Universal/Deutsche Grammophon, 474 341-2
