Anagy amerikai zenekritikus először 1970-ben megjelent, aztán legutóbb 1997-ben átdolgozott (a magyar kiadás ezt követi) könyvét áthatja a tőrőlmetszett angolszász pragmatizmus szelleme. Az 1915-ben New Yorkban született Schonberg nem borul le ájultan a kultúrhéroszok láttán, a művészetvallás német romantikus fogalma fényévekre esik tőle. A nagy zeneszerzők művészetében persze szerinte is van valami végső fokon megfoghatatlan elem - végeredményben sosem tudjuk meg, hogy lesz a zseniális mű és művész -, de ezt úgy tekinti, mint egyikét a világ felfoghatatlan, ám korántsem természetellenes csodáinak. Nincs magyarázat, de ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk a zsenikről emberi nyelven. Schonberg világosan tudja, hol a helye.

Anagy amerikai zenekritikus először 1970-ben megjelent, aztán legutóbb 1997-ben átdolgozott (a magyar kiadás ezt követi) könyvét áthatja a tőrőlmetszett angolszász pragmatizmus szelleme. Az 1915-ben New Yorkban született Schonberg nem borul le ájultan a kultúrhéroszok láttán, a művészetvallás német romantikus fogalma fényévekre esik tőle. A nagy zeneszerzők művészetében persze szerinte is van valami végső fokon megfoghatatlan elem - végeredményben sosem tudjuk meg, hogy lesz a zseniális mű és művész -, de ezt úgy tekinti, mint egyikét a világ felfoghatatlan, ám korántsem természetellenes csodáinak. Nincs magyarázat, de ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk a zsenikről emberi nyelven. Schonberg világosan tudja, hol a helye.

Az egyes szócikkek felépítése is világos, tökéletesen áttekinthető. Előbb néhány magvas mondat az illetőről, aztán a rövid életrajz, megspékelve néhány jellemző anekdotával, végül a mű értékelése. Zárlatként pedig valamiféle rezümé arról, mit is jelent korunkban az illető művészete. Az első szerző Monteverdi, az utolsó már nem egyetlen személy, hanem inkább iskola vagy irányzat: Cartertől a minimalistákig - így szól a záró fejezet címe. Schonberg szemléletének elfogulatlanságát dicséri ez is. A harmadik kiadáshoz írt előszóban még nem tudja pontosan eldönteni, vannak-e korunknak a régiekhez fogható nagyságai (és a nagyság az ő szemében egyet jelent a vezéregyéniséggel): "Mit tehet az ember? Annyit, hogy leírja, mi történt az elmúlt tizenöt évben, és megkockáztat egy-két felettébb bizonytalan jóslatot."

Schonberg konzervatív szellem, ami esetünkben annyit jelent, hogy nem ül fel a posztmodern egyik állításának, mely szerint a mű a lényeg, a szerző (nem is szólva annak életéről) érdektelen, halott. "Határozott meggyőződésem, hogy a mű levezethető szerzőjéből, sőt: az emberből és a korszakból kell kiindulni, hogy megértsük." Másik fontos ódivatú döntése, hogy Claudio Monteverdivel indítja munkáját. Manapság, amikor egyre több úgynevezett régi zenét hallgatunk (persze ez is része a posztmodern kiterjeszkedésének), talán vitatható álláspont ez. De maga Schonberg megy elébe az esetleges ellenvetéseknek: "Lehet, hogy mire a következő kiadáshoz érünk, annyiszor halljuk majd az olyan szerzőket, mint Palestrina, Lasso, Josquien, Dufay és Machaut, hogy velük is külön fejezetnek kell foglalkoznia."

Schonberg a mai kulturált hangversenyhallgató szemszögéből fogalmazta meg mondatait: lehetőleg kerüli a szakzsargont, a sznob nagyképűséget. Könyve szellemes, adatokban megbízható munka, remekül szórakoztató olvasmány, szépen fordított (Szilágyi Mihály, Szabó Mária és Gy. Horváth László) és gondozott, jól illusztrált magyar kiadásban.

- csont -

Európa Könyvkiadó, 2002, 685 oldal, 3600 Ft