n 1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Heinrich von Kleist író agyonlövi Henriette Vogelt, majd végez magával is. Kettős szerelmi öngyilkosság, tipikusan német metafizikus eszementség. És romantikus alaptéma, a férfi megváltásra szomjazik, de - miként Kleist egyik levelében írta - számára a földön már nem akadt segítség. Ilyenkor aztán egy nőnek kell jönnie, hogy beteljesítse a megváltás transzcendens munkáját.
Wagner operájának is ez a lényege. A hollandi elátkozottan bolyong hajóján, hétévente partra szállhat, hogy keressen egy nőt, aki feleségül jön hozzá, vagy feláldozza magát érte. Senta megteszi az utóbbit, és ezzel megváltja a baritont. De öngyilkosságával Senta is megváltja magát. A nő sorsa a férfi, viszont a férfi sorsa meg a nő. Ez végső soron egyenlőséget eredményez.
Wagner Heinrich Heine egyik 1834-ben megjelent művében (Schnabelepowski úr feljegyzései) találkozott a félig-meddig mitikus alapanyaggal. Persze Heine a rá jellemző iróniával tárgyalta a sorsverte férfi átkát: "Szegény hollandi! Mindamellett gyakran meglehetősen boldog, hogy megint egyszer sikerült megváltania magát a házasságtól és a megváltó nőtől, hogy aztán elégedetten foglalhasson ismét helyet hajója fedélzetén!" A mélyen antiszemita Wagner természetesen megvetette a zsidó Heine frivolitását, ő komolyan vette a hollandi történetét, olyannyira, hogy ez lett egész művészete egyik alaptémája. Az 1843-ban bemutatott A bolygó hollandi még csak a kezdet, a Trisztán, a Lohengrin, a Parsifal sokkal mélyebben dolgozza ki az alapanyagot. Azokban majd világdráma lesz a szerelemi konfliktusból.
A darab alcíme "romantikus opera", ami azért fontos, mert jelzi, hogy a mű még nem zenedráma, vagyis még nem Wagner híres teorémája szerint íródott: "a cél a dráma, a zene csupán a hozzá vezető eszköz." A formálás két világ határán áll, már nem tisztán zárt számos opera, de még nem is teljesen átkomponált darab.
Daniel Barenboim Wagner-ciklusának utolsó lemezén a késői művek szemléletével dirigál, a megszólalás helyenként félelmetesen sötét, a hangszerelés roppant differenciált. A karmester fontos döntése, hogy nem az eredeti, hanem az 1860-as - azaz már a Trisztán után készült! - átdolgozás partitúráját használja. Wagner ekkor újabb művészi szemlélete alapján írta át ifjúkori művét, igyekezett teljesen átkomponálttá tenni a darabot, ezért eltüntette az egyes felvonások közti szüneteket, az opera megszakítás nélkül hangzik el. Hallatlanul szerves egység keletkezett így, és Barenboim a szépen húzó berlini Staatskapelle élén képes ezt érzékeltetni. A kulcsszerepet adó kórus is ragyogó, Daland földi és a hollandi kísérteties legénységének összecsapása a III. felvonás elején a lemez egyik legemlékezetesebb pillanata.
A hollandi szerepében Falk Struckmann drámai erőt mutat, de hangja az alsó regiszterben eléggé bizonytalan. A nagy sztár Jane Eaglen visongó magasságokkal, szerepét túlspilázva énekel: Senta azért mégsem Izolda vagy Brünnhilde. Megint a régi nóta: komoly karmesteri koncepció, közepes énekesek. Ez a mai világ operája.
- csont -
Warner/Teldec 2002, 9573 8863-2
