Ahogy mondani szokták, festõi környezetben került sor a Nemzeti Filharmonikusok fellépésére, a színpad hátterében a gyulai vár büszke falai roskadoztak az egyre fenyegetõbben zsírosodó felhõk alatt, miközben ott fenn, a magasban nyalka villámok festették le, ha nem is az ellenséges istenek, de a szabadtéri koncertek ellenzõinek haragját. Vagy mégis összevont szemöldökû égi lények voltak, akik el-sütötték muzikális menny-köveiket? Mert furcsa párt láthatott a fenyegetõ vihar miatt csak kisebb létszámban megjelent közönség. Hisz az egyik fellépõ huszonöt éve voltaképpen avantgardistaként kezdte pályáját; zseniális, minden konvencióval szembeszegülõ zongorista, az Új Zenei Stúdió egyik alapító zeneszerzõje-elõadója a pangó szocializmus éveiben, aki megtestesítõje volt a féket nem ismerõ, öngyötrõ-kutató, bartóki alkatú mûvésznek. A másik a latin operaénekes prototípusa, az úgynevezett buta tenor (régi dalszínházi kiszólással: egy éneklõ marhafartõ), aki remekbe fodrászolt, mûvésziesen zilált fürtjeit úgy rázza,
akár Batistuta
a szabadrúgás elõtt; mindamellett vitathatatlanul ragyogó hang, erõs, meggyõzõ operaszínpadi jelenség, kiváló színészi adottságokkal, remek fizikummal. Két rendkívül sikeres elõadómûvész, akik karrierjük egy pontján ugyanabba az irányba módosították pályájukat, mindketten karmesterkedni kezdtek ugyanis. Hogy ez akár csak fizikailag is melyiküknek áll jobban, az aligha lehet komoly vita anyaga: Kocsis egyetemes érdeklõdésû és tudású muzsikus, aki a zene szinte minden területén otthonosan mozog, és aki ráadásul missziót kíván betölteni: egyik bevallott életcélja, hogy világszintû zenekarrá nevelje a pár éve a mûvészi összeroppanás szélére jutott Nemzeti Filharmonikusokat. Hogy ez nem pusztán jámbor szándék, arra az elmúlt hangversenyévad számos hangzó bizonyítékot hozott, a lemezbarátok pedig Bartók Concertójának megdöbbentõen friss, sok tekintetben revelatív felvételére hivatkozhatnak. Viszont Cura dirigálásában nem láthatok többet, mint egy elkényeztetett gyermek újabb fakszniját, és miért is ne élne vele a lurkó, ha akad, aki kezébe adja a kikövetelt játékot. Ezúttal a Nemzeti Filharmonikusok elnevezésû zenekart. Hogy mi készteti közös muzsikálásra ezt a szellemileg-muzikálisan összemérhetetlen két embert, az a mély titkok egyike. Ráadásul együtt mintha enyhítenék egymás hatását. Két ennyire elütõ alkat csak diszharmóniát eredményezhet. Együtt aligha tolerálható a két személyiség.
Maga a koncert zeneileg értékelhetetlennek bizonyult. A kriminális hangosítás és keverés, a hangszórók számos mellékzöreje lehetetlenné teszi bármiféle artikulált vélemény megfogalmazását, hacsak azt nem, hogy nem lehetséges ilyen vélemény. Zenei egyvelegként vagy látványként, netán popeseményként ellenben fölötte soványka kosztot nyújtottak a fellépõk, noha a közönség egy része ekként élte meg a hangversenyt: az elõttem lévõ sorban egy ifjú pár a lányka bõ poncsójának leple alatt
lenyûgözõ kézi munkával
ignorálta a színpadon zajongókat, egy fiatalember pedig a hangszórókat megszégyenítõ profizmussal csörgette ropis zacskóját - ah, ti fûszeres gyulai esték!
A zenekar vészjósló tremolója alatt megjelenik José Cura, bõ fekete ingben és nadrágban; igen, az ifjúsági képregényekbõl kipattant kalóz most e sok vihart látott hím, mégpedig Verdi alig játszott, Il Corsaro címû ifjúkori dalmûvébõl. Fellépését látva eszembe jutott Flaubert megsemmisítõ leírása Lagardyról, a Madame Bovary tenorjáról: "Több hevesség, mint értelem, több fellengzõsség, mint igazi érzés; ebben az éneklõ szemfényvesztõben legalább annyi volt a torreádorból, mint a borbélysegédbõl." Ugyanezt éreztem a "Kacagj, bajazzo!" fájdalmasan elcsukló hangjaiban vagy a Tosca levéláriájának öblögetésekor, mikor is persze megfelelõ daccal kell odalökni az utolsó szót: "la vita!" Megint Flaubert: "csupasz nyakából csak úgy dõlt a hang csókokkal és zokogással telítve."
Ám az élet prózája lassan diadalmaskodott, az esõ zuhogni kezdett, és Cura becsületére legyen mondva, hogy angol kiszólásaival kedvesen, sármosan tartotta a lelket a nejlonok alá menekülõ publikumban - nyilvánvalóan vezényelni akart. Magam a nagy italválasztékkal felszerelt és pesti szinten nevetségesen olcsó büfé ponyvája alatt pogácsáztam végig a vigasztalanul nedves szünetet. És ekkor vadhirtelen elállt az esõ! A folytatást, úgy tûnt, nem lehet megakadályozni.
A második részben José Cura végre megkapta korábban már beígért új játékát, pálcája alatt elõgördültek a Kodály-féle Galántai táncok elsõ ütemei, de alig néhány bokaforgatás, pörgés, és negyed tizenegykor máris újabb víztömegek zúdultak a szépen gondozott plázsra; a közönség ekkor menekülõre fogta. Velük én is, ám késõbb - de csak némileg, hiszen ha maradok, hajnalban értem volna vissza Pestre! - megbántam gyávaságomat, hiszen másnap reggel kiderült, hogy az elvonult felhõszakadás után Kocsis mégis eljátszotta Rachmaninov II. zongoraversenyét José Cura vezénylete mellett. De sebaj, hamarosan - noha csak a tévében - megint láthatjuk a "21. század tenorját", õ lesz ugyanis az egyik olimpiai fáklyavivõ, és miután lerakta a lángot, elénekli majd a Nessun dorma ("Senki sem alszik") kezdetû áriát Puccini Turandotjából. Senki sem fog aludni.
- csont -
Gyula, augusztus 8.
