Dékei Kriszta

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alkotójával a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően beszélgettünk.

Az immár másodszor megrendezett Off-Biennále a független és erős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező művészeti szcéna projektje, amely állami támogatás nélkül, alulról szerveződve épül fel.

Szemzőt elsősorban zenészként ismerjük: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola szakán végzett, nevéhez köthető a repetitív és minimalista zeneműveket előadó 180-as csoport megalapítása (1979–1989), továbbá eddig tizenhárom nagylemeze jelent meg, köztük például az 1993-as Narratív kamara darabok, ahol a neoavantgárd meghatározó alakjainak szövegeit dolgozta fel (Hajas Tibor: A halál szexepilje, Erdély Miklós: Optimista előadás).

A Trapéz Galéria két kicsiny terében látható kiállítás egyrészt illeszkedik az utóbbi időben egyre-másra nyíló, a magyar neoavantgárd művészet meghatározó alakjainak szentelt tárlatok sorába, másrészt szervesen kapcsolódik Lakner három éve ugyanitt bemutatott munkáihoz, azaz az 1968 és 1974 között keletkezett művekhez (a művész ekkor, majd negyven­éves korában emigrált Németországba).

A művészt nem ismerem, de pár éve egyszer találkoztunk; beszállt mellém a házunk liftjébe. Míg felfelé utaztunk, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy megszólítom. Csupán egyetlen mondatot mondtam volna: „Örülök, hogy egy liftben utazhatunk.” Ha a gyávaságomat nem is, a belterjesnek tűnő poént remélem, hogy megértik, miután jobban rálátnak a TÓTalJOYS univerzumra.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).

Mi köti össze Mélyi József nagypapáját, egy mutató nélküli napórát, az ötvenes években a képzőművészeti főiskolán tanító, csak Van Gőghként emlegetett Bernáth Aurélt, a Rákóczi-túróst, a G. A. úr X-ben című regény szerzőjét és egy martinászszobrot az 1958-as brüsszeli világkiállítással, Kádár Jánossal vagy Budapest részletekre bomló látképével?

A lengyel csoport tevékenysége nem ismeretlen Magyarországon. Háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tízéves a Łódź Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop); 2010-ben Székesfehérváron láthattuk őket, most pedig az Új Budapest Galériában. De mégis, kik ők, és miért érdekesek?

Fiatalkorom egyik legmeghatározóbb és egyben legviccesebb élménye egy Tundravoice-koncert volt Szentendrén, köztük a feledhetetlen, Repülő pingvinek a tundra felett című szám.

Ha a művészre gondolok, egyetlen kép jut az eszembe.

A Széll Kálmán tér története alcímet viselő kiállítás a Kiscelliben szóbeli visszaemlékezések, személyes relikviák és képzőművészeti munkák segítségével, sok-sok széttartó, de igen szórakoztató részlettel állítja elénk azt a komplex jelenséget, amit „moszkvatérként” érzékeltünk.