Kiállítás

Kezek, részletek

Baranyay András (1938–2016)

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében látható kiállítás célja, hogy „újraszituálja” az életművet (ebben nagy szerepet kap a 2008-ban felfedezett fotóanyag), másrészt egyfajta „hazatérés az egyetem falai közé”. Ez utóbbit erősítik a főiskolán készült, korai grafikai munkák, amelyekben megjelennek az ún. kötelező kűrök lenyomatai is; a portrék, csendéletek és életképek, no meg a szocialista iparról – öntöde, gyár (itt: szövöde) – készült művek. Baranyay egyéni szemléletére jellemző, hogy csendéletén döglött madár, míg az egyetlen kiállított, expresszív festményén egy megnyúzott, „feldolgozásra” váró, vágóhídi állattetem látható. A kiállításnak ez az egyetlen, jól körülhatárolható kronologikus egysége; itt szerepel az 1961-es leningrádi utazás során készült fotó, a Matisse-parafrázis és a legkorábbi, 1956-os munka is. Ahogy e művet, úgy a kiállítás többi „egységét” is a művész interjúiból vett szövegrészletek értelmezik/árnyalják (a befogadó kezét tehát szerencsére nem fogja semmiféle kurátor). Ezen az első művön jelenik meg először a karcsonk vagy kézrészlet, amelyet az ’56-os, Országház melletti sortűz „inspirált”; „ott láttam például a járdán egy puskagolyó által letépett kezet”.

A korai munkáktól távol, szó szerint a tér legtávolabbi szegletében bukkannak fel a hatvanas évek végén készült, „fotószerű hűségre törekvő litográfiák és rajzok”, és az egyéni nyelvéből kifejlesztett pop-art munkák (nagy méretű és kör alakú keretbe zárt testfragmentumok), majd a hetvenes évek elejének konceptualista művei, köztük az 1972-es balatonboglári Kézfogás akció,és az első ún. kitakart képes sorozat. Míg a Kéz I–V. rajzaihoz a korszellemnek megfelelően a kép kereténél szavak is társulnak („markol, keres, átkoz, kezet nyújt, üt”), 1973-ban már csak a puszta részletek maradnak (a Major Jánosról készült kvázi-portré, melyen az én, az egyén kisebb töredékekre esik szét). A hetvenes évek elején jelennek meg a litográfiaszerű, utólag színezett fotók – e technika (és a minimalista „téma”) válik később Baranyay védjegyévé; talán nem véletlen, hogy az egyik legelső ilyen munkáján (Önarckép, 1973) önnön portréja helyett csupán a kezei látszanak.

Bár az egyik falszöveg szerint a művész szerint semmiféle kapcsolat sincs a korábbi vagy az újabb munkái között („ha előszedem a régi melóimat, aztán az öt évvel későbbieket […], és egymás mellé rakom őket, az én számomra olyanok, mintha nem is én csináltam volna, hanem valaki egész más”), a kiállítás tematikus, de egymásba folyó blokkjai éppen az ellenkezőjét mutatják. A művész ugyanis újra és újra visszatért egyes elemekhez (így az 1968-as ún. alvóképes litográfiákra 1982-es munkák felelnek, az 1973-as, már említett önarckép megoldásai az 1992-es E.T.A. Hoffmann arcképe című munkán bukkannak fel újra, s 1982-ben, majd húszéves kihagyás után, alkot egy csendéletsorozatot is).

Baranyay a hatvanas évek közepén készített utoljára olyan portréfotót, amelyen felismerhető az arca, s az itt kiállított dokumentumfotók szerint azt sem „szerette”, ha fényképezik; kezét szinte mindegyik fotón a feje elé emeli (eltakarja). Azt vallotta, hogy a fénykép nem tükrözi a realitást, inkább elfedi; ezért használt önarcképeihez tükröket, a végeredményt pedig „manipulálta” (egymásra rakott, rétegzett negatívok, a képre rajzolt vonalhálók, satírozások). De a beállított műtermi önarcképek is sokszor roncsoltak, elmosódottak, bemozdultak, az arcok fényködbe vagy sötétségbe burkolóznak, néha egyenesen hátat fordítanak a nézőnek. Nem annyira rejtőzködésről van szó (még akkor sem, amikor Jane Morris, a preraffaeliták múzsájának arcképe mögé „bújik”), inkább az individuum kivonásáról (megsokszorozásáról), az elmúlás pillanatának rögzítéséről, a „senkik vagyunk” gondolat belátásáról, végső soron a megsemmisülésről.

A kiállításhoz kapcsolódó szövegekből megtudhatunk Kierkegaard-ról néhány érdekességet, feltárul, hogy miként készült az Önarckép Jane Morrisszal (1982), s láthatjuk Baranyay azonos című, rövid animációs filmjét is, a tárlókban pedig katalógusok, dokumentumfotók sorakoznak, továbbá itt látható a Gémes Péter emlékére készült, s egyszerre az elhunyt művész és Baranyay jellemző motívumára reflektáló kezes sorozat. Intim és mégis impozáns anyag, amely felkavaró és szívszorító; mentes minden hatásvadászattól.

Ez utóbbi nem mondható el arról az 1998-ban készült, Tükörálom című, majd félórás portréfilmről, amely minden erénye mellett mégiscsak „túlbeszéli” Baranyay művészetét. Információnak azért kiváló, de végül mégis a művek döntenek – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak.

 

Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, nyitva: január 28-ig

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.