Kiállítás

Kezek, részletek

Baranyay András (1938–2016)

Képzőművészet

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében látható kiállítás célja, hogy „újraszituálja” az életművet (ebben nagy szerepet kap a 2008-ban felfedezett fotóanyag), másrészt egyfajta „hazatérés az egyetem falai közé”. Ez utóbbit erősítik a főiskolán készült, korai grafikai munkák, amelyekben megjelennek az ún. kötelező kűrök lenyomatai is; a portrék, csendéletek és életképek, no meg a szocialista iparról – öntöde, gyár (itt: szövöde) – készült művek. Baranyay egyéni szemléletére jellemző, hogy csendéletén döglött madár, míg az egyetlen kiállított, expresszív festményén egy megnyúzott, „feldolgozásra” váró, vágóhídi állattetem látható. A kiállításnak ez az egyetlen, jól körülhatárolható kronologikus egysége; itt szerepel az 1961-es leningrádi utazás során készült fotó, a Matisse-parafrázis és a legkorábbi, 1956-os munka is. Ahogy e művet, úgy a kiállítás többi „egységét” is a művész interjúiból vett szövegrészletek értelmezik/árnyalják (a befogadó kezét tehát szerencsére nem fogja semmiféle kurátor). Ezen az első művön jelenik meg először a karcsonk vagy kézrészlet, amelyet az ’56-os, Országház melletti sortűz „inspirált”; „ott láttam például a járdán egy puskagolyó által letépett kezet”.

A korai munkáktól távol, szó szerint a tér legtávolabbi szegletében bukkannak fel a hatvanas évek végén készült, „fotószerű hűségre törekvő litográfiák és rajzok”, és az egyéni nyelvéből kifejlesztett pop-art munkák (nagy méretű és kör alakú keretbe zárt testfragmentumok), majd a hetvenes évek elejének konceptualista művei, köztük az 1972-es balatonboglári Kézfogás akció,és az első ún. kitakart képes sorozat. Míg a Kéz I–V. rajzaihoz a korszellemnek megfelelően a kép kereténél szavak is társulnak („markol, keres, átkoz, kezet nyújt, üt”), 1973-ban már csak a puszta részletek maradnak (a Major Jánosról készült kvázi-portré, melyen az én, az egyén kisebb töredékekre esik szét). A hetvenes évek elején jelennek meg a litográfiaszerű, utólag színezett fotók – e technika (és a minimalista „téma”) válik később Baranyay védjegyévé; talán nem véletlen, hogy az egyik legelső ilyen munkáján (Önarckép, 1973) önnön portréja helyett csupán a kezei látszanak.

Bár az egyik falszöveg szerint a művész szerint semmiféle kapcsolat sincs a korábbi vagy az újabb munkái között („ha előszedem a régi melóimat, aztán az öt évvel későbbieket […], és egymás mellé rakom őket, az én számomra olyanok, mintha nem is én csináltam volna, hanem valaki egész más”), a kiállítás tematikus, de egymásba folyó blokkjai éppen az ellenkezőjét mutatják. A művész ugyanis újra és újra visszatért egyes elemekhez (így az 1968-as ún. alvóképes litográfiákra 1982-es munkák felelnek, az 1973-as, már említett önarckép megoldásai az 1992-es E.T.A. Hoffmann arcképe című munkán bukkannak fel újra, s 1982-ben, majd húszéves kihagyás után, alkot egy csendéletsorozatot is).

Baranyay a hatvanas évek közepén készített utoljára olyan portréfotót, amelyen felismerhető az arca, s az itt kiállított dokumentumfotók szerint azt sem „szerette”, ha fényképezik; kezét szinte mindegyik fotón a feje elé emeli (eltakarja). Azt vallotta, hogy a fénykép nem tükrözi a realitást, inkább elfedi; ezért használt önarcképeihez tükröket, a végeredményt pedig „manipulálta” (egymásra rakott, rétegzett negatívok, a képre rajzolt vonalhálók, satírozások). De a beállított műtermi önarcképek is sokszor roncsoltak, elmosódottak, bemozdultak, az arcok fényködbe vagy sötétségbe burkolóznak, néha egyenesen hátat fordítanak a nézőnek. Nem annyira rejtőzködésről van szó (még akkor sem, amikor Jane Morris, a preraffaeliták múzsájának arcképe mögé „bújik”), inkább az individuum kivonásáról (megsokszorozásáról), az elmúlás pillanatának rögzítéséről, a „senkik vagyunk” gondolat belátásáról, végső soron a megsemmisülésről.

A kiállításhoz kapcsolódó szövegekből megtudhatunk Kierkegaard-ról néhány érdekességet, feltárul, hogy miként készült az Önarckép Jane Morrisszal (1982), s láthatjuk Baranyay azonos című, rövid animációs filmjét is, a tárlókban pedig katalógusok, dokumentumfotók sorakoznak, továbbá itt látható a Gémes Péter emlékére készült, s egyszerre az elhunyt művész és Baranyay jellemző motívumára reflektáló kezes sorozat. Intim és mégis impozáns anyag, amely felkavaró és szívszorító; mentes minden hatásvadászattól.

Ez utóbbi nem mondható el arról az 1998-ban készült, Tükörálom című, majd félórás portréfilmről, amely minden erénye mellett mégiscsak „túlbeszéli” Baranyay művészetét. Információnak azért kiváló, de végül mégis a művek döntenek – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak.

 

Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, nyitva: január 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."