Kiállítás

Kezek, részletek

Baranyay András (1938–2016)

Képzőművészet

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében látható kiállítás célja, hogy „újraszituálja” az életművet (ebben nagy szerepet kap a 2008-ban felfedezett fotóanyag), másrészt egyfajta „hazatérés az egyetem falai közé”. Ez utóbbit erősítik a főiskolán készült, korai grafikai munkák, amelyekben megjelennek az ún. kötelező kűrök lenyomatai is; a portrék, csendéletek és életképek, no meg a szocialista iparról – öntöde, gyár (itt: szövöde) – készült művek. Baranyay egyéni szemléletére jellemző, hogy csendéletén döglött madár, míg az egyetlen kiállított, expresszív festményén egy megnyúzott, „feldolgozásra” váró, vágóhídi állattetem látható. A kiállításnak ez az egyetlen, jól körülhatárolható kronologikus egysége; itt szerepel az 1961-es leningrádi utazás során készült fotó, a Matisse-parafrázis és a legkorábbi, 1956-os munka is. Ahogy e művet, úgy a kiállítás többi „egységét” is a művész interjúiból vett szövegrészletek értelmezik/árnyalják (a befogadó kezét tehát szerencsére nem fogja semmiféle kurátor). Ezen az első művön jelenik meg először a karcsonk vagy kézrészlet, amelyet az ’56-os, Országház melletti sortűz „inspirált”; „ott láttam például a járdán egy puskagolyó által letépett kezet”.

A korai munkáktól távol, szó szerint a tér legtávolabbi szegletében bukkannak fel a hatvanas évek végén készült, „fotószerű hűségre törekvő litográfiák és rajzok”, és az egyéni nyelvéből kifejlesztett pop-art munkák (nagy méretű és kör alakú keretbe zárt testfragmentumok), majd a hetvenes évek elejének konceptualista művei, köztük az 1972-es balatonboglári Kézfogás akció,és az első ún. kitakart képes sorozat. Míg a Kéz I–V. rajzaihoz a korszellemnek megfelelően a kép kereténél szavak is társulnak („markol, keres, átkoz, kezet nyújt, üt”), 1973-ban már csak a puszta részletek maradnak (a Major Jánosról készült kvázi-portré, melyen az én, az egyén kisebb töredékekre esik szét). A hetvenes évek elején jelennek meg a litográfiaszerű, utólag színezett fotók – e technika (és a minimalista „téma”) válik később Baranyay védjegyévé; talán nem véletlen, hogy az egyik legelső ilyen munkáján (Önarckép, 1973) önnön portréja helyett csupán a kezei látszanak.

Bár az egyik falszöveg szerint a művész szerint semmiféle kapcsolat sincs a korábbi vagy az újabb munkái között („ha előszedem a régi melóimat, aztán az öt évvel későbbieket […], és egymás mellé rakom őket, az én számomra olyanok, mintha nem is én csináltam volna, hanem valaki egész más”), a kiállítás tematikus, de egymásba folyó blokkjai éppen az ellenkezőjét mutatják. A művész ugyanis újra és újra visszatért egyes elemekhez (így az 1968-as ún. alvóképes litográfiákra 1982-es munkák felelnek, az 1973-as, már említett önarckép megoldásai az 1992-es E.T.A. Hoffmann arcképe című munkán bukkannak fel újra, s 1982-ben, majd húszéves kihagyás után, alkot egy csendéletsorozatot is).

Baranyay a hatvanas évek közepén készített utoljára olyan portréfotót, amelyen felismerhető az arca, s az itt kiállított dokumentumfotók szerint azt sem „szerette”, ha fényképezik; kezét szinte mindegyik fotón a feje elé emeli (eltakarja). Azt vallotta, hogy a fénykép nem tükrözi a realitást, inkább elfedi; ezért használt önarcképeihez tükröket, a végeredményt pedig „manipulálta” (egymásra rakott, rétegzett negatívok, a képre rajzolt vonalhálók, satírozások). De a beállított műtermi önarcképek is sokszor roncsoltak, elmosódottak, bemozdultak, az arcok fényködbe vagy sötétségbe burkolóznak, néha egyenesen hátat fordítanak a nézőnek. Nem annyira rejtőzködésről van szó (még akkor sem, amikor Jane Morris, a preraffaeliták múzsájának arcképe mögé „bújik”), inkább az individuum kivonásáról (megsokszorozásáról), az elmúlás pillanatának rögzítéséről, a „senkik vagyunk” gondolat belátásáról, végső soron a megsemmisülésről.

A kiállításhoz kapcsolódó szövegekből megtudhatunk Kierkegaard-ról néhány érdekességet, feltárul, hogy miként készült az Önarckép Jane Morrisszal (1982), s láthatjuk Baranyay azonos című, rövid animációs filmjét is, a tárlókban pedig katalógusok, dokumentumfotók sorakoznak, továbbá itt látható a Gémes Péter emlékére készült, s egyszerre az elhunyt művész és Baranyay jellemző motívumára reflektáló kezes sorozat. Intim és mégis impozáns anyag, amely felkavaró és szívszorító; mentes minden hatásvadászattól.

Ez utóbbi nem mondható el arról az 1998-ban készült, Tükörálom című, majd félórás portréfilmről, amely minden erénye mellett mégiscsak „túlbeszéli” Baranyay művészetét. Információnak azért kiváló, de végül mégis a művek döntenek – csak hagyni kell, hogy megszólaljanak.

 

Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, nyitva: január 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.