Dékei Kriszta

A szülővé váló női művészek munkásságába rendszerint valamilyen módon beépül az anyaság témája. Ezt a műkritikusok és a kollégák rendszerint egyfajta kitérőnek tekintik, ami után a művész visszatérhet az „igazi” művészethez.

Tizenkét elhantolt falióra, egy jelzőbóját fejfedőként viselő, fűnyíró „ember”, Kádár János VR-szemüveggel – a kiállítás néhány, látszólag össze nem függő darabja.

„Van nevem, de nehezen kimondható. Ezért a magyar nevem Ildi.” „Amikor eljöttem, a feleségem terhes volt. Hat éve vagyok itt. Még soha nem találkoztam a gyerekemmel, csak okostelefonon keresztül.” „Lehet, hogy soha nem megyek haza.

A Ladó Galéria korábbi kiállításán a macs­káknak volt kitüntetett szerepük, most pedig – a véletlenek furcsa találkozása miatt – egy speciális, kissé agárszerű kutya a főszereplő. De egyik kiállítás sem a „kis kedvencekről” szól, hanem magáról a művészetről.

A magyarországi holokauszt 80. évfordulójára összeállított kiállítás több, bár nem feltétlenül eltérő nézőpontot és értelmezést rendel egymás mellé.

A fiatal művész tavaly végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, és már akkor láthattuk is egy nagyobb műcsoportját (A celeb „istennő” és a voyeur tekintet) a Q Contemporary Mediating Time and Charm című csoportos kiállításán.

A cseh fotográfus, az 1977-es születésű Jiří Thýn nem először állít ki Magyarországon, de ez a mostani, a galéria egész terét betöltő, több elemből álló, monumentális installáció az első önálló szereplése.

Nemes Csaba a rendszerváltás utáni művészet megkerülhetetlen, jellegzetes kézjegyű alakja, aki 2020 körül felhagyott a figurális festészettel és az absztrakció felé fordult, látszólag radikálisan újraindítva művészetét. E fordulatnak két felismerés ágyazhatott meg.

A több mint hetven művész 161 munkáját – művészinterjúkkal, dokumentumokkal és zenei anyagokkal megspékelve – bemutató gigakiállítás valójában Petrányi Zsolt többedik (és bizonyos értelemben igen személyes) válogatása, átnézeti látlelete a kilencvenes évek művészeti törekvéseiről.

Ma már hihetetlennek tűnhet, de a nyolcvanas években volt olyan kiállításmegnyitó, ahol olyan sok érdeklődő jelent meg, hogy szinte le kellett állítani a Bajcsy-Zsilinszky út forgalmát.

Nem sokon múlt, hogy Brückner Jánosból (1984) festőművész lett; az egyébként kémia–biológia tagozaton eltöltött középiskolai évek alatt fordult a rajzolás felé, majd a kétezres évek elején, amikor az ELTE BTK magyar irodalom és filozófia szakán tanult, kezdett el hobbi szinten festegetni.