Munkáinak jellegzetessége, hogy a nyelv vagy a szöveg önálló zenei szólamként jelenik meg. Filmzeneszerzői munkássága sem elhanyagolható; ő jegyzi Forgács Péter Privát Magyarország című filmsorozatának (1987–2007) zenéit. 1985-től saját filmeket is készít – a filmrendezésbe pedig azért vágott bele, mert ebben nem gátolta semmiféle szakmai ismeret, avagy megkötöttség –, kezdve a Koponyaalapi töréstől a 2006-os Az élet vendége – Csoma legendáriumig, amellyel rendezői látványdíjat is nyert.
A Kassák Múzeum két termében bemutatott munka is ezzel a műmátrixszal tart rokonságot; a „Csoma-téma” először csak zenei formában, később rövidfilmként, végül nagyjátékfilmként realizálódott. A mostani darab 2010-ben hangjátékként, 2011-ben a somorjai zsinagógában installációként jelent meg. 2012–13-ban a Művészetek Palotájában adták elő; Az üzenet – Dr. Kafka utolsó szerelme a hangjáték, film, koncert és színház elegye volt (erről lásd interjúnkat: „Az irracionalitás maga a természetesség”, Magyar Narancs, 2013. február 28.), illetve 2014-ben kísérleti film is készült belőle (Vágy, hogy indiánok lehessünk). De ahogy Forgách András a kiállítást megnyitó szövegében is írja: nem azért reciklálja a műveit, „mert nem jut más az eszébe, hanem mert az újrahasznosítás maga a forma, hasonlatosan az imához, vagy a zen-történetekhez, vagy a népmesékhez”.
Az audiovizuális installáció alapja Franz Kafka 1917-ben írt novellája, A császár üzenete, illetve az élete végét végigkísérő két szereplő. „Kafka 1923-ban vonatra szállt, és elhagyta Prágát, hogy Dora Diamanttal megkezdjék közös berlini életüket”, akivel alig néhány hete ismerkedett meg egy balti-tengeri üdülőhelyen, Müritzben. Betegsége miatt a következő évben elhagyta Berlint, és Bécstől nem messze, a kierlingi szanatóriumba ment, ahol barátja és orvosa Klopstock Róbert volt. A sziléziai születésű Diamant később Londonban telepedett le, a Dombóvárról származó orvos pedig New Yorkban dolgozott tüdőgyógyászként. „A filmekben közvetve vagy közvetlenül Kafka életéhez kapcsolható, szubjektív terek és ezek metszetei nyílnak meg”: így szerepelnek a Dorával együtt töltött idő helyszínei (Matlárháza, Müritz, Grunewald, Berlin), a régi Prágára emlékeztető brooklyni zsidó negyed, és persze Dombóvár és a budapesti zsidó negyed. A narrátorok ugyanazt a „zen-novellát” adják elő, de tizenkilenc nyelven (a magyar, angol és német mellett például van jiddis, urdu, örmény, bengáli, tibeti és mongol anyanyelvi beszélő is). Ezek nagy részét (sőt!) nyilvánvalóan nem értjük, de nem is ez a lényeg, hanem az interpretáció személyessége, amely átsüt a szövegeken.
A kiállítás címét, a „metszet-tematikát” maga a művész értelmezi számunkra. „A mű a három szereplő életútjának képzeletbeli rekonstrukcióján alapul; azok metszeteit adja. A narrátorok beszédhangjai élet- és sorsmetszetek, időben zajló metszetek. Ezeket az időmetszeteket értelmezik a zene hangjai, a hozzáadott hangszerek hangjai, s egyben akusztikus térbe helyezik őket.” Amely tér egyben „az emlékezés, a fájdalom, az öröm, a félelem, a szorongás és a szépség tere” is. (Az öröm és szépség fogalmak többek közt azért szerepelnek a felsorolásban, mert Szemző meglátása/olvasata szerint A császár üzenete valamilyen módon felfedi az „író személyiségének derűsebb oldalát”. Újraolvasva ezt még mindig nem érzékelem – de elismerem az egyéni interpretációk szabadságát.)
Miután magunkévá tettük a szüzsét és a metszettéma megannyi részletét, felmerül a kérdés, hogy mivel több vagy mennyivel érdekesebb az egyszerű leírásnál a kiállítás. Természetesen az emberi beszédhang, a zene (óh, az a szemzői lihegő/fújtató basszusfuvola!) és a film együttese, a személyes és a mechanikus elemek összekapcsolása nyűgöz le, de a titok nemcsak ebben rejlik – hanem a szándékolt tökéletlenségben. Már a 180-as csoport esetében is az volt Szemző célja, hogy valamiképpen kibillentse, véletlen, de annál érdekesebbé váló hibára késztesse profi zenésztársait. Itt olyan szupernyolcas kamerával felvett filmek szerepelnek, melyek láthatólag nincsenek (vagy csak alig) megvágva: hemzsegnek az esetleges, véletlenszerű pillanatok és felvételi hibák, ráadásul a vetítőgép zöreje/surrogása időről időre a „zene” részévé válik. Az sem mellékes, hogy az egységnyi, körülbelül egyórás szekvenciák vagy egységek (melyek loopolva vannak, azaz folyamatosan ismétlődnek) egy adott pillanattól kezdve eltolódnak egymástól (a nyolc milliméteres vetítők és a digitalizált film más-más rendszer szerint működik), így áll elő az a helyzet, hogy pár órával később egy egész más audiovizuális installációban találhatjuk magunkat (továbbá a két teremben sem látjuk feltétlenül ugyanazt).
Hozzá kell tennem, hogy egyórányi álldogálásra kényszeríteni a látogatót nem annyira befogadóbarát, de talán csak ez is beépített hiba – hisz miért is ne lehetne egy kiállítást a padlón üldögélve is élvezni? Persze akkor nem látunk minden metszetet.
Kassák Múzeum, nyitva május 7-ig
