Egy kép a képben kép, egy fakeret, amelyben egy oválisan kivágott paszpartu (egy tondó) mögött egy rózsaszínre színezett fotó található. A képen a kissé hajlottan ülő művész háta (gyűrött kabátja) és már-már kopaszodó feje látszik; a semmibe néz és elfordul a nézőtől. A kicsiny méretű, alig tenyérnyi Önarckép 1977-ben készült, és egyfajta sűrítményként hordozza Baranyay művészetének és (amennyire kikövetkeztethető abból, hogy nem ambicionálta a kiállításokat, nem politizált, nem vállalt közéleti szerepet) életének legjellemzőbb vonását; a visszavonulást, avagy a rejtőzködést.
Baranyay a hatvanas évek közepén-végén induló ún. iparterves generáció tagja – ilyen minőségében gyakran került a neoavantgárd vagy a pop-art dobozkájába. Ezt fanyar iróniával fogadta. Nem beszélve arról, hogy „fotóalapú” munkái miatt a fényképészek közé is sorolták. Bernáth Aurél tanítványa volt; innen ered az a megközelítés, amely Baranyayt a nagy festészeti hagyományhoz kapcsolja. A „fotószerű hűségre törekvő litográfiákat és rajzokat” a hetvenes évek elején litográfiaszerű fotókra felváltó művész kedvelt témáit (a töredékesen megjelenő kezeket, a „roncsolt” arcmásokat) gyakran az 1944-es és 1956-os élményeivel hozzák kapcsolatba (a visszaemlékezések szerint sokszor beszélt az utcákon látott, szerteszét heverő, elveszett végtagokról), magát a mediális váltást pedig a koncept elterjedésével. E váltásnak azonban inkább gyakorlati oka volt; Baranyay restaurátorként dolgozott, és „mivel a restaurálás munkafázisait folyamatosan dokumentálni kell, a fényképezést is meg kellett” tanulnia. Gyakran említik vele kapcsolatban Kierkegaard-t („a világ is így fog elpusztulni”), és a Vagy-vagy kötet fel is bukkan egyik 1980-as csendéletén. Mindegyik interpretáció valamelyest lefed az életműből, csak éppen képtelen kezelni a művész egyedi kézjegyét és látásmódját. Ezeken az értelmezéseken csak némiképp árnyalt az a 2008-ban előbányászott anyag, amelynek nagy része pont a mediális váltást követő kísérleti fázisokat mutatta – szépen példázva egyúttal, hogy a művészettörténészek nagy bánatára egy életműben ritkán létezik egyenes út vagy fejlődés a stílusok vagy korszakok között. Ráadásul – éppen a narratív értelmezések, a jelentéstulajdonítás elkerülése miatt – Baranyay szinte alig adott címet a műveinek.
„Ezek a jelenségek nem fényképek” – írja Tandori Dezső a művészről szóló kismonográfiájában (van annak valami bája, hogy a jó értelemben vett legszószátyárabb író/költő jegyzi a minimalista eszközökkel dolgozó művészről írt munkát). S valóban, jóval többek annál. A műtermi, gondosan beállított „jelenetről” készült, előhívott és felnagyított fénykép Baranyay szerint nem dokumentálja a „valóságot”, a pillanat esetleges hitelességét, sokkal inkább elfedi azt – ezért színezi meg utólag (akár a régi fotográfusok) a munkát, és ezért rajzol finom ceruzavonalakat, sfumatós rajzhálót az eredeti felvételre. Minden munka önmagára utal (nem dokumentál és nem ábrázol), egyben nyitott is. Nyitott, hisz valamilyen szomorú (vagy inkább bölcs és filozofikus) belátás tükröződik bennük, a múlt, az elmúlás diadala a pillanat, a jelen fölött. Ott van mindez a kéz-fragmentumos „sorozatokban” vagy a (számomra legfontosabb) „önarcképekben”. Baranyay a hatvanas évek közepén készített utoljára olyan portréfotót, amelyen felismerhető az arca. Másokról azért készített „portrékat”: az öt képből álló, 1973-as Major János-arcképen a felismerhető fragmentumok arc-tájképpé válása, illetve a „minden egész darabokban” tétel képivé tétele érdekelte, a Tandori-portréban pedig a gyűröttség, a felület és a látvány problémája. Az önarcképek csakúgy, mint másik fontos témája, az egymásra rakódó, montírozódó kezek, ugyanazon képi nyelv és filozófia lenyomatai. A műveken a kimozduló, elmosódó arcvonások, a besatírozott arcrészletek, az arc kivonása (háttal ülő „portrék”) vagy elrejtése – mindez mérhetetlen „kilátástalanságot és véglegességet” sugall. Az önvizsgálat tökéletes végigvitelét, a „senkik vagyunk” belátását.
Baranyay nem volt senki; nevét a szakma ismeri. A „nézegetésből”, töprengésből létrejövő munkák készítése mellett tanított a kisképzőben és a Képzőművészeti Egyetemen; remélhetőleg itt is mély nyomott hagyott. Utolsó, retrospektív kiállítása 1998-ban volt, s bár szerepelt nemrég az Alföldi-gyűjtemény kiállításán is, az nem mondható, hogy túl lenne sztárolva; például nem készült róla nagymonográfia. Az életmű „megtisztítása” immár a jelen vagy a jövő művészettörténész-nemzedékének feladata. Nem lesz könnyű, hisz életében sem instruálta az ítészeket. De a munkák megmaradtak – csak Baranyay sétált ki véglegesen a képből.
