A nemzetközi konceptuális művészet meghatározó alakjának tartott Tót rövid, de annál tekervényesebb úton jutott el ehhez a (valljuk be, kevés magyar alkotónak járó) pozícióhoz. Az Iparművészeti Főiskola falképfestő (murális) szakának elvégzése közben/után, 1962-től 1970-ig gyors váltásokban „végigzongorázza” a korszak divatos művészeti áramlatait; kísérletezik az informel festészettel, majd színes kalligráfiákat, lírai absztrakt festményeket, kollázsokat, átfestett kollázsfestményeket, pop-art műveket és végül minimal artos munkákat készít. 1971-ben szakít a festészettel (egészen 1987-ig tartja is magát ehhez), és ún. idea- vagy konceptuális műveket alkot. Művészi kézjegye három témára/ideára „szűkül”; az Esőre, az Örömre és a Zéróra. Az esőművek jellegzetessége a talált képre gépelt, különböző formációkat felvevő perjelek használata, a zérómunkáké pedig a hiányt, a semmit reprezentáló, azaz láthatóvá tevő nulla karakter alkalmazása. (2014-ben mindkét sorozat korai darabjaiból nagyobb válogatást mutattak be az acb Galériában.) Külföldi elismertségét nagyban elősegítette, hogy igen korán csatlakozott a mail-art mozgalomhoz; már 1971-ben bemutatták munkáit a párizsi Fiatalok Biennáléján a küldeményművészeti szekcióban. Az, hogy sok korabeli külföldi kurátor, művész és művészettörténész „elsőként” tekintett egyes műveire („a mail-art történetének első darabjai”, „az első kelet-európai konceptuális mű”) feltehetően annak köszönhető, hogy Tót már a kezdetekkor is csak angol szöveggel látta el műveit, sőt a hetvenes évek közepétől szinte megállás nélkül külföldön élt és alkotott. De az sem elhanyagolható tényező, hogy nagyon korán kipróbált különféle, úgynevezett nem művészi médiumokat (gumibélyegző, távirat, bélyeg, képeslap, újsághirdetés, plakát, graffiti, transzparens, xerox).
| ||
Az első örömdarab 1971-ben készült: az Örülök, hogy ezt a mondatot lenyomtathatom egy kartonra nyomatott szöveg volt, amit illegálisan, egy pesti nyomdában nyomtatott fusiban, de ugyanekkor készült (a szintén szigorú engedélyhez kötött, ezért Svájcban kivitelezett) Örülök, ha pecsételhetek szövegű pecsétbélyegző. „Belgrádban, az Expanded Media kiállításon aztán kiéltem az örömömet a fénymásolásban. Több ezer fénymásolatot készítettem a galéria közepén felállított xeroxgéppel: Örülök, hogy xeroxozhatok” – emlékszik vissza 1975-ös munkájára. De örömre ad okot az is, ha valamit a kezében tarthat, ha fel-alá sétálhat, vagy ha plakátra ragaszthat (értelemszerűen az Örülök, hogy plakátra ragaszthatok szöveget). Tót örömei nagyrészt az éppen aktuális cselekedetére koncentrálódnak, afféle önfarkukba harapó, narcisztikusnak tűnő kígyók (igaz, van olyan verzió is, amikor a művész mosolygó arca alatt csupán az I am glad felirat olvasható). Ugyan Tót szerint az „örömök abszurd eufóriája” csupán válasz „az élet minden területén érezhető elnyomásra”, nehéz elhessegetni a gyanút, hogy itt egy nagyon okosan kigondolt exhibicionizmusról, az önszeretet totális kiéléséről és egyben persze (éppen a túlzottság miatt) semmissé tételéről van szó. Az akkor még fiatal művész arcára kiülő kissé bárgyú, de barátságos vigyor, az apró, hétköznapi örömök (tükörbe nézés, árnyékfényképezés) feletti elégedettség, a soha meg nem torpanó boldogság képe elbizonytalanítja a nézőt az aktus komolyságát illetően. De értelmezheti zavarónak, sőt veszélyesnek is; amikor a 2000-es években fekete símaszkban és kezében az I am glad if I dont see you feliratú plakáttal megjelent egy köztéren, a járókelők kihívták a rendőröket.
Ebből az is kitetszik, hogy Tót önnön kézjegyét nem hagyja az időbe veszni; az 1971 és 76 között készült TOTalJOYS sorozat többszörös reinkarnációt is megélt már: például a berlini fal nyugati oldalán 1978-ban (Örülnék, ha a másik falra is írhatnék valamit). 1990-ben bukkan fel a Sosem szerettem dolgozni felirat bögréken, mosolygós feje kitűzőkön, párnákon. 1996-ban a Műcsarnokban egész falat betöltő Örömposzterekké szaporodik. 2005-ben az I am glad fordulat már a festményein is megjelenik, sőt 2012-ben fényújságon is olvasható volt a Modem homlokzatán (igaz, a „Ha a következő mondatot elolvasod, szeretni foglak” fordulat váltakozva szerepelt az „utálni foglak” verzióval).
Ezek után nem lehet meglepő, hogy a Robert Capa Fotográfiai Központban kiállított anyag nem más, mint egy újabb bőr, melyet az örömről lehúztak. Maga az anyag az 1971–76 között egy (meg nem nevezett) „profi fotográfus közreműködésével” készült fotóakciók két éve előkerült, eredeti negatívjainak „újrahasznosítása”. Azaz pár munkát kivéve egy olyan, kartonra kasírozott és szöveggel, továbbá a művész aláírásával ellátott sorozat, amelyből pontosan 10 példány készült (illetve plusz kettő, amit művészpéldánynak nevezünk). A kiállított művek a 2/10-es szériát alkotják; mintegy bemutatóként szolgálnak a jövőbeli gyűjtőknek. (Sajnos a vételárat nem közlik, pedig kíváncsi lennék rá.) Nyilván a Capa vezetője/kurátora alaposan megfontolta, miért vállalkozik egy alig palástolt kereskedelmi reklámra.
A kiállításon a teljes, majd negyven darabból álló sorozat (azaz Tót „korai ideájának” pontos „realizálása”) szerepel, amely az ismert munkák mellett (Örülök, hogy újságot olvasok; Örülök, hogy bal kézzel írhatok; Örülök, ha egy vonalat húzhatok) sok vicces elemet is tartalmaz. Ilyen például az Örülök, ha nézhetlek című négyrészes munka, melyen a művész szeme nem látszik, lévén, hogy minden haját az arca elé fésülte; vagy amelyiken duplikált formában (megkettőzve) szerepel (Örülünk, ha nézhetjük egymást). Van humoros body-art utalás (Örülök, hogy így csinálhatok – a művész a lábujját tornáztatja), pár dokumentumfotó a hetvenes évek közepén készített Zéró pólókból, na és a kedvencem, az Örülök, ha valami szépet rajzolhatok (a végeredmény egy stilizált pina).
Kellemes kiállítás, teli apró fricskával és alig bújtatott gúnnyal. És hát legyünk megértőek; az örömember is ember, neki is meg kell élni valamiből.
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Bp. VI., Nagymező u. 8., nyitva március 5-ig
