Onánia és holdjárás

Lakner László: Jövendölés-művészet

A Trapéz Galéria két kicsiny terében látható kiállítás egyrészt illeszkedik az utóbbi időben egyre-másra nyíló, a magyar neoavantgárd művészet meghatározó alakjainak szentelt tárlatok sorába, másrészt szervesen kapcsolódik Lakner három éve ugyanitt bemutatott munkáihoz, azaz az 1968 és 1974 között keletkezett művekhez (a művész ekkor, majd negyven­éves korában emigrált Németországba).

Csalóka látvány

Ez az időszak Lakner itthoni életművének ugyan csak egy (de igen jelentős) szelete, de ebből is kiderül, hogy mitől olyan unikális a lakneri kézjegy. A már a főiskolán rendkívül „ügyes kezűnek” számító alkotó az 1960-ban készített „pszeudo-diplomafestményét” tartja a legfontosabb magyarországi képének. A Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című képpel Lakner nem a főiskola szabályainak akart megfelelni, hanem önmagának kívánta bizonyítani festői érettségét, de visszatekintve látható, hogy csírájában már itt is megvan a későbbi, hiperrealista képek alapja (a mű egy fotó­ma­gazinban megjelent, amúgy cím nélküli fényképből indul ki), a Kádár-rendszerrel szembeni politikai állásfoglalás és az elvárt szocialista realista stílus gunyoros kritikája. Miután több, a Csernus Tibor nevével fémjelzett és a szürnaturalista irányzathoz sorolható festményt készít, 1964-ben – a velencei biennálé hatására – a pop-art felé fordul, és számos politikai témájú művet alkot (például a Forradalmárok kivégzése, 1965). 1968 körül egyszerre jelenik meg művészetében két, látszólag ellentétes stílus vagy irányzat, a megvalósítás helyett a mű gondolatiságát vagy ideáját előtérbe helyező, dokumentarista konceptualizmus és a nézők álmélkodását előhívó precíz lát­vány­elvűség, a fotórealizmus. E két nyelv ötvöződik olyan „élethű” festményeken, melyek felnagyított dokumentumokon alapulnak; múzeumi álkartotékon (Egy zsák mag, 1970), valódi leírókartonon (Suba, 1972), növénygyűjtőlapon, személyi igazolványon (Bartók Béla igazolványa, 1974), filmkockán (Amon Dühl, 1970) vagy „egzotikus” szocialista képeslapon (Gyapotszedők Kazahsztánban, 1972). Míg e hiperrealista dokumentumfestmények a festészet fogalmára irányuló, analitikus gondolkodás vizualizált, de kétségkívül humoros megfogalmazásai, a „csalóka látványhoz” gyakran társul politikai olvasat is – mint az a most kiállított munkán, az utcaköveket „ábrázoló” Barikádon (1972) is felismerhető. (Az utcakő amúgy a magyarországi koncept egyik kedvenc témája volt – lévén, hogy a forradalmi előképekre hivatkozó szocializmusban a forradalmi témák megjelenítése „ellenforradalmi”, rendszerellenes tettnek minősült. 1972-ből legalább tíz ilyen munkát ismer a szakirodalom.) Lakner hiperrealista művei közül a legviccesebb azonban a firenzei Uffizi Galéria önarcképgyűjteményét gyarapító 1970-es festmény, az Önarckép önkioldóval, melyen a művész egész alakos portréja néz szembe a nézővel – egy szál semmiben, bár szemüveggel és strandpapucsban.

 

Egy derült estén

A Trapéz Galériában nyolc, 1968 és 1973 között keletkezett mű szerepel. A válogatás fő szempontja az lehetett, hogy bemutassa a szürke, fojtogató szocializmus légkörét, illetve azokat a lehetőségeket és lépéseket, amiket a személyiség/művész ebben a társadalmi/politikai helyzetben megtehet, továbbá, hogy e művek értelmezését az egyéni szabadság és a mindenre rátelepedő, elnyomó hatalom viszonyában aktualizálja, azaz élővé tegye. Ebben a politikai helyzetben ez nem tűnik túlzott merészségnek; és így kap egy másik jelentést is a kiállítás címe.

A Jövendölés-művészet egy 1971-es akció fotódokumentációjáról készült szitanyomat.
A képen a művész látható, amint „szeptember 5-én, egy derült estén, du. 6. órakor” betekint a budapesti csillagvizsgáló obszervató­rium óriásteleszkópjába. A „Kopernikusz tiszteletére” végrehajtott jövőbenézés, „fürkészés” továbbfejlesztése az 1972-es akció, melyben a művész egy égő villanykörtét jár körbe, hogy szemléltesse a Nap és az általa megszemélyesített Föld viszonyának kopernikuszi tételét. Míg az előbbiben (a sajtóanyag szerint) ironikusan reflektál saját elszigeteltségére és elvágyódására, az utóbbiban „a céltalan körbejárás a művész helyzetére utal”. A csillagokból kiolvasható jövő itt a múlt reinkarnációja, csak éppen újradizájnolt köntösben; sokunknak lehet ismerős a tipródás, a megkötöttség, a bezártság, az „el nem menekülhetsz” érzése. Ehhez az aktualizált interpretációhoz illeszkedik egy most először bemutatott 1973-as fotósorozat; a lírainak, már-már idillikusnak tűnő párnákon azonban a művész ökölcsapásainak nyomai ismerhetők fel. Maga az őrületet és veszettséget jelentő cím (Wut), amely itt a művész társadalmi szerepéből (azaz az elnyomottságból) fakadó „frusztráltságát és a kétségbeesettségét” szemlélteti, persze más kontextusban más olvasatot is megenged (nyilván egészen más asszociációkat hív elő például egy feminista kiállításon).

A kartotékformát imitáló Holdnapló (1970) Lakner lábnyomait dokumentálja a „Holdon Sárpentele és Urhida között” – a humoros fikció egyrészt felidézi a korabeli hidegháborús űrversenyt, másrészt a „kozmikus távlatok és a magyar valóság közötti szakadékot”. Ezt a szakadékot ily módon azonban a művész egyszerűen eltörölte; annektálta és birtokba vette az elérhetetlen világot.

A kiállításon a fent említett Barikád mellett – mintegy Lakner művészetének politikai vetületét hangsúlyozva – szerepel az 1968-as Wounded Knife (Megsebzett kés), egy cikcakkosan megnyirbált/megvágott papírlap. Ez a munka azonban sokkal inkább rokonítható Lakner tiszta, szemantikai feszültséget keltő konceptműveivel. Például a Képzelet című munkával, melyen a szó betűinek felső része le van vágva, fejezve, vagy a szintén 1971-es Koncept verssel (fehérített hó / zöldített fű / vörösített vér / kékített ég / feketített szén), ahol a szín nevéhez ikonikusan kapcsolódó színkép helyébe egy másikat helyezett (pl. a „vörösített vért” kék színnel írta le).

A képzőművész, hasonlóan több nemzedéktársához, köztük Szentjóby Tamáshoz vagy Altorjay Gáborhoz, verseket is „írt” (Összegyűrt költemény, 1971). Ezek a versek azonban olvashatatlan tárgyak, nagy részüket elrejti, becsomagolja az illetlen pillantások elől. Az 1970-es Átkok vagy az 1971-es Secrets olyan összekötözött könyvobjektek, melyek a felirat szerint saját verseit tartalmazzák.
A könyvobjektek nagyszámú csoportjából a kiállításon egy látható; a fiktív versköteten az Onanien felirat olvasható. Amennyiben tartható az az állítás, hogy a kötések mögé zárt, megfoghatatlan és elérhetetlen tartalom időtlenné vált, és csakis a képzelet által rekonstruálható, akkor ezt inkább kihagynám. Azt sem hiszem, hogy a „kétségbeeséshez vagy tehetetlenséghez hasonló érzést idéz”. Tudható, hogy Lakner nagy mókamester – nyilván nem tudta megállni, hogy ne csempésszen be egy meghökkentő elemet e komoly válogatásba. És ez üdítő.

Trapéz Galéria, nyitva: május 5-ig