Interjú

„Senkit sem hívnak Kalefnek”

Simonovics Ildikó és Maczó Balázs, a #moszkvater kurátorai

Képzőművészet

A Széll Kálmán tér története alcímet viselő kiállítás a Kiscelliben szóbeli visszaemlékezések, személyes relikviák és képzőművészeti munkák segítségével, sok-sok széttartó, de igen szórakoztató részlettel állítja elénk azt a komplex jelenséget, amit „moszkvatérként” érzékeltünk.

Magyar Narancs: Milyen személyes élmény köt benneteket a térhez?

Simonovics Ildikó: Mindig II. kerületi lakos voltam. A Rózsadombon nőttem fel, ezért a férjem dombi lánynak hív. Miután kiléptünk a gyerekkori komfortzónából, automatikusan érintettük a teret, átszálltunk, találkoztunk ott. Nem vagyok tipikus Moszkva téri lány, inkább helyi lakosnak nevezném magam.

MN: De ha mégis, akkor melyik generációba tartozol? A Török Ferenc-féle Moszkva térhez?

SI: Igen, az az enyém; az érettségibotrány, a bulik, a hamis vonatjegyek. Több volt ebben, mint hogy jól berúgunk, és vonulunk jobbról balra bulik után kajtatva; volt egy mélyen intellektuális gócpontja is az ide kötődő alternatív fiataloknak.

Maczó Balázs: Nem Budapesten nőttem fel. Tízéves koromban voltam itt osztálykiránduláson – ebből csak a mozgólépcső maradt meg. Amikor pár éve felköltöztem, akkor az első erős élményem a téren uralkodó káosz volt. Az, hogy a kultuszból kimaradtam, inkább előny, hiszen én viszem a várostörténeti vonalat. Végül is csak most ismertem meg a teret, amikor már nincs.

MN: Miért pont ez a tér? Mi volt a kiindulópont?

SI: Az óra. Ha nem kerül be a múzeumba, akkor nincs is kiállítás. Ráadásul az óra megmentése a sajtóban is központi téma volt 2006-ban és most is. Itt nem vész el; azt vállaltuk, hogy tudományosan feldolgozzuk a tér történetét, illetve mivel én oral historyval foglalkozom, kiszélesítjük az emlékezetközösség-építés témájával.

MN: A kiállítótér középpontjában álló eredeti órát sok kicsi vekker öleli körül. Hogy kerültek ide?

SI: Már novemberben beindítottunk egy emlékgyűjtő kampányt. A kiállítást nyitott műnek tekintjük, így folyamatosan érkezhetnek és érkeznek az emlékcetlikkel ellátott órák. Ezek nem helyhez kötöttek; fel lehet őket venni és olvasgatni. De azért vannak az üres polcok is, hogy a privát emlékezet további, érdekes tárgyainak is jusson hely. A kiállítás legfontosabb küldetése, hogy a múzeum tudjon kommunikálni azzal a közeggel, amelytől az információt várja, vagy akiknek szól, és így közösséget építsen.

MN: Az anyag feldolgozása közben mi volt számotokra a legnagyobb meglepetés?

MB: Volt némi nehézségem, hiszen a Moszkva térről nagyon sokat lehet tudni, így nem volt meg az érzés, hogy valamit először teszek le az asztalra. A levéltári anyagot még nem kérte ki senki; egy kivételével az 1884-ben parcellázott tér összes házának eredeti tervrajzát sikerült bemutatni, ami tükrözi a tér társadalmi státuszát is. Ehhez kapcsolódva várostörténeti sétákat is vezetek; ott például találkoztam egy hölggyel, akinek a dédapja volt a tulajdonosa a Trombitás Kert elődjének. Leginkább az interneten fellelhető, közkeletű hibákat vagy csúsztatásokat kellett rendbe tenni.

MN: Például?

MB: Hogy nem a Budai Tornaegylet sportpályája volt az első, hanem a Polgári Egylet korcsolyapályája, de az sem közismert, hogy az agyagbánya 20-25 méteres gödrét feltöltötték. A téglaépítők története sem annyira feldolgozott téma, és az is új volt, hogy amikor 1929-ben elnevezték Széll Kálmánról a teret, egy kicsit más területet értettek alatta. És hogy hol volt a piac régi helye. Leginkább az érdekelt, hogy miként viszonyult a főváros a térhez, hogy miért megy olyan kacifántosan a villamos, hogy miért torpan meg a térnél a Margit körút.

MN: És miért?

MB: Mert muszáj volt a gödröt kikerülni.

MN: És neked, Ildikó?

SI: Szinte minden meglepetés volt, hiszen nem tudhattam előre, hogy milyen fotók, emlékek és történetek érkeznek a felhívásra. Így került elő a 95 éves Marika néni – igazi katarzis volt vele beszélgetni. Rengeteget mesélt a láncos bombázástól a teniszversenyig, féltve őrzött korcsolyáját és fotóalbumát pedig kölcsönadta a kiállításra. De ilyen volt a találkozásom Józsi bácsival, az 59-es villamos vezetőjével, akinek cuki anekdotái voltak. Leginkább az ragadott meg, ahogy a tér emlékszövetét adó sok mély vagy apró-cseprő, banális érzelem, lokális történet és világ egy-egy ponton összeér, ahogy a tárgyak és a sztorik behálózzák a teret. Ilyen Török Ferenc és Pajor Tamás találkozása; először, amikor a Pajor a keresztény performansza keretében megáldotta a filmforgatás első jelenetét, vagy ennek folytatása, a 2016-os videóklip.

MN: Hogyan kerestetek interjúalanyokat?

SI: Igyekeztem minél több társadalmi réteget megszólítani, a legnehezebb a feketemunkások vagy a hajléktalanok közé bekerülni. A társadalom számkivetettjeivel a Ludwig Múzeum 200-as Gravitáció projektje azonban már foglalkozott: ezeket a munkákat ki is állítottuk, más, a helyhez kötődő műalkotásokkal és művészi projekttel együtt. A tér emlékezetnarratívájának megalkotásában fontos volt, hogy bevonjuk a társművészeteket is. Az összkép megmutatja, hogy mennyire változott vagy nem változott meg a tér.

MN: Mint a neve? A Kalef honnan ered?

SI: Szerintem nem a Kálmán beceneve, pedig sokan szentül hiszik. Senkit sem hívnak Kalefnek. Az egyik magyarázat szerint a háború előtt a téren felfogadható fűtők nevéből, a kalefaktorból ered. De minden nemzedéknek megvan a saját neve.

MN: A kiállítás kronologikus végpontján a tér építészeti tervei szerepelnek. Most, hogy már majdnem kész a Széll Kálmán tér felújítása, mit gondoltok a végeredményről?

MB: Adjunk diplomatikus válaszokat?

MN: Semmiképp.

SI: Jó a megújulás, a nagy felület. Nem vagyok az a mindent eltörölni típus, szerintem az óra megmenthető lett volna, hiába baromi ronda – egyébként pont azért, mert az arányai a ’72-es áttelepítéskor megváltoztak. Lehetett volna restaurálni, vagy legalább egy dizájnpályázattal az új arculathoz szabni.

MB: Rengeteg olyan hiba van, ami kis odafigyeléssel megoldható lett volna. A többségi vélemény az, hogy az óra finoman szólva sem az igazi. Nem feltétlenül azért, mert új, hanem mert funkcionálisan használhatatlan; nem látszik a digitális kijelző a napsütésben, és az időt is csak egy kijelző mutatja, ezért kerülgetni kell az órát. A tájépítészeket pedig inkább nem minősíteném. Továbbá nem hiszem, hogy ennek a térnek az a sorsa, hogy örökké végállomás és átjáróház legyen. Nem oldottuk meg a problémát, pedig száz évvel ezelőtt más volt a várostervezés iránya.

MN: Mégpedig?

MB: A motor a két part közötti rivalizálás volt. Amikor Pesten elindult a lóvasút, Budának is kellett, meg körút is. A teret, mint a budai Vár, a Víziváros vagy a Rózsadomb legelegánsabb kapuját egyfajta budai Blahának tervezték; ide építették volna a budai állandó kőszínházat vagy a zsinagógát.

MN: Szép tervek. De a tér sorsa a folyamatos lepusztulás volt. Mi lehet ennek az oka?

SI: Mert három kerület, továbbá a Beszkárt jogutódja is osztozkodott rajta. Van olyan ház, amelynek a két homlokzata más-más kerülethez tartozik.

MB: De legalább ettől izgalmas.

Dékei Kriszta

Gombázás

Volt a helyén agyagbánya, gödör, piac, korcsolyapálya és teniszplacc, ostromolták szovjet csapatok, gócpont volt ’56-ban, itt „gyükeztek” a péntek esti rázás előtt a jampecek, vagyis a Belügyminisztérium által perbe fogott Kalef galeri az ötvenes-hatvanas években. Ezen a helyen forgatta Zalatnay Cini az első magyar klipet ’68-ban a bolondgomba-fogyasztás előnyeiről, de itt vizsgáltatták be a túrázók a friss gombájukat is. Ezen a téren épült fel a Gomba helyén Budapest impozáns metrólejárata ’72-ben, a gigantikus Legyező. Később az óra alatt ődöngve moszkvázta el a fiatalságát a kádári konszolidáció nemzedéke, de itt tarháltak együtt az igazi punkok és a gazdag hegyvidéki álpunkok, és ezen a szent helyen térített Pajor Tamás is az Ámennel. Ez volt az a köztér, ahova talán először kimerészkedett a hivatalos magyar public art, amikor Gyenis Tibor alias Tyborman magyar szuperhősként szabályosan felszaladt a házfalra. Később egy összművészeti projekt után maradt itt évekre a Moszkva Bisztró, és én például itt tanultam meg csocsózni, miközben próbáltam lányokkal ismerkedni, változékony sikerrel. De ez talán nem tartozik a tárgyhoz, vagyis a #moszkvatér – A Széll Kálmán tér története című kiállításhoz.

Vagyis dehogynem. Mert bár a Kiscelli Múzeum lelkes kurátorai hősiesen bevállalták a lehetetlen feladatot, és megkísérlik bemutatni a tér teljes történelmét, ezzel párhuzamosan közel mennek ahhoz a folyamathoz is, ahogy a tér használói értelmet adnak a házak által határolt betontengernek. Magyarán a térhez kötődő személyes tárgyakat, emlékeket, sztorikat mutatnak fel, amiket a kiállítás kedvéért gyűjtöttek felhívás, illetve irányított interjúztatás útján. Bár a közel negyven interjú legjobb részleteit meg lehet nézni egy kivetítőn, a tárgyak kiállítására jobbára alkalmatlan műanyag vitrinben elhelyezett személyes holmik az igazán érdekesek. Egy üzemvezetői dicséret Bakai Józsefnek, az 59-es villamosvonal csoportvezetőjének, aki visszanyitotta az ajtót egy idős házaspárnak, és akit annyira szerettek az utasok, hogy amikor nyugdíjba ment, utolsó útja előtt a virágosok feldíszítették a villamosát. Vagy Gámán Zsuzsa hegyvidéki punk halálfejes pólója és másolt Aurora-kazettái. Vagy a közelben lakó, 95 éves Kováts Lászlóné – Marika néni – díja, amit a téren megrendezett teniszversenyen nyert. Az eredeti zöld tartóoszlopon hagyott, ütött-kopott, rozsdásodó, kibelezett, ezért mindig háromnegyed 7-et mutató legendás óra és az óra alatt a privát emlékek – ez az ellenpontozás adja a kiállítás magját, főleg, hogy az nem fogalmaz meg erős állításokat a tér „lényegéről”, központi narratívájáról. Aminek vannak előnyei, de több a hátránya.

Mindenesetre a privát és a közösségi emlékezet kissé szájbarágós szembeállítása sikeresen mutatja fel azt a mechanizmust, ahogy a személyes emlékezet egy kollektív memória téridejébe ágyazódik, így az összes többi, amúgy profin összegyűjtött történeti dokumentum, vagy a térhez köthető művészeti projektek felsorakoztatása nekem nem is hiányzott volna. Hiszen a kiállítást uraló legendás óra már önmagában megdöbbentő látvány: hiába fagyott bele az idő, épp ezzel indítja be az emlékezés mechanizmusát – ezért is sajnálom különösen, hogy nem kaphatott a mostani árnyéklétezésnél jelentősebb szerepet a napokban átadott téren, amelynek nagyszerűségéről egyébként a tárlathoz vörös farokként hozzácsapott hiperszuper 5D-s (?) virtuális séta során is megbizonyosodhatunk. Ez remek, bár nekem nem a PR-szövegbe hajló tájékoztató táblán is ecsetelt „optimális térdinamika” jutott elsőre eszembe róla, hanem az, hogy az igazán izgalmas és jelentéses az lett volna, ha ez a kiállítás a Széll Kálmán téren vagy közvetlen közelében valósulhatott volna meg.

Pálos Máté

Kiscelli Múzeum, nyitva október 2-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.