Magyar Narancs: Milyen személyes élmény köt benneteket a térhez?
Simonovics Ildikó: Mindig II. kerületi lakos voltam. A Rózsadombon nőttem fel, ezért a férjem dombi lánynak hív. Miután kiléptünk a gyerekkori komfortzónából, automatikusan érintettük a teret, átszálltunk, találkoztunk ott. Nem vagyok tipikus Moszkva téri lány, inkább helyi lakosnak nevezném magam.
MN: De ha mégis, akkor melyik generációba tartozol? A Török Ferenc-féle Moszkva térhez?
SI: Igen, az az enyém; az érettségibotrány, a bulik, a hamis vonatjegyek. Több volt ebben, mint hogy jól berúgunk, és vonulunk jobbról balra bulik után kajtatva; volt egy mélyen intellektuális gócpontja is az ide kötődő alternatív fiataloknak.
Maczó Balázs: Nem Budapesten nőttem fel. Tízéves koromban voltam itt osztálykiránduláson – ebből csak a mozgólépcső maradt meg. Amikor pár éve felköltöztem, akkor az első erős élményem a téren uralkodó káosz volt. Az, hogy a kultuszból kimaradtam, inkább előny, hiszen én viszem a várostörténeti vonalat. Végül is csak most ismertem meg a teret, amikor már nincs.
MN: Miért pont ez a tér? Mi volt a kiindulópont?
SI: Az óra. Ha nem kerül be a múzeumba, akkor nincs is kiállítás. Ráadásul az óra megmentése a sajtóban is központi téma volt 2006-ban és most is. Itt nem vész el; azt vállaltuk, hogy tudományosan feldolgozzuk a tér történetét, illetve mivel én oral historyval foglalkozom, kiszélesítjük az emlékezetközösség-építés témájával.
MN: A kiállítótér középpontjában álló eredeti órát sok kicsi vekker öleli körül. Hogy kerültek ide?
SI: Már novemberben beindítottunk egy emlékgyűjtő kampányt. A kiállítást nyitott műnek tekintjük, így folyamatosan érkezhetnek és érkeznek az emlékcetlikkel ellátott órák. Ezek nem helyhez kötöttek; fel lehet őket venni és olvasgatni. De azért vannak az üres polcok is, hogy a privát emlékezet további, érdekes tárgyainak is jusson hely. A kiállítás legfontosabb küldetése, hogy a múzeum tudjon kommunikálni azzal a közeggel, amelytől az információt várja, vagy akiknek szól, és így közösséget építsen.
MN: Az anyag feldolgozása közben mi volt számotokra a legnagyobb meglepetés?
MB: Volt némi nehézségem, hiszen a Moszkva térről nagyon sokat lehet tudni, így nem volt meg az érzés, hogy valamit először teszek le az asztalra. A levéltári anyagot még nem kérte ki senki; egy kivételével az 1884-ben parcellázott tér összes házának eredeti tervrajzát sikerült bemutatni, ami tükrözi a tér társadalmi státuszát is. Ehhez kapcsolódva várostörténeti sétákat is vezetek; ott például találkoztam egy hölggyel, akinek a dédapja volt a tulajdonosa a Trombitás Kert elődjének. Leginkább az interneten fellelhető, közkeletű hibákat vagy csúsztatásokat kellett rendbe tenni.
MN: Például?
MB: Hogy nem a Budai Tornaegylet sportpályája volt az első, hanem a Polgári Egylet korcsolyapályája, de az sem közismert, hogy az agyagbánya 20-25 méteres gödrét feltöltötték. A téglaépítők története sem annyira feldolgozott téma, és az is új volt, hogy amikor 1929-ben elnevezték Széll Kálmánról a teret, egy kicsit más területet értettek alatta. És hogy hol volt a piac régi helye. Leginkább az érdekelt, hogy miként viszonyult a főváros a térhez, hogy miért megy olyan kacifántosan a villamos, hogy miért torpan meg a térnél a Margit körút.
MN: És miért?
MB: Mert muszáj volt a gödröt kikerülni.
MN: És neked, Ildikó?
SI: Szinte minden meglepetés volt, hiszen nem tudhattam előre, hogy milyen fotók, emlékek és történetek érkeznek a felhívásra. Így került elő a 95 éves Marika néni – igazi katarzis volt vele beszélgetni. Rengeteget mesélt a láncos bombázástól a teniszversenyig, féltve őrzött korcsolyáját és fotóalbumát pedig kölcsönadta a kiállításra. De ilyen volt a találkozásom Józsi bácsival, az 59-es villamos vezetőjével, akinek cuki anekdotái voltak. Leginkább az ragadott meg, ahogy a tér emlékszövetét adó sok mély vagy apró-cseprő, banális érzelem, lokális történet és világ egy-egy ponton összeér, ahogy a tárgyak és a sztorik behálózzák a teret. Ilyen Török Ferenc és Pajor Tamás találkozása; először, amikor a Pajor a keresztény performansza keretében megáldotta a filmforgatás első jelenetét, vagy ennek folytatása, a 2016-os videóklip.
MN: Hogyan kerestetek interjúalanyokat?
SI: Igyekeztem minél több társadalmi réteget megszólítani, a legnehezebb a feketemunkások vagy a hajléktalanok közé bekerülni. A társadalom számkivetettjeivel a Ludwig Múzeum 200-as Gravitáció projektje azonban már foglalkozott: ezeket a munkákat ki is állítottuk, más, a helyhez kötődő műalkotásokkal és művészi projekttel együtt. A tér emlékezetnarratívájának megalkotásában fontos volt, hogy bevonjuk a társművészeteket is. Az összkép megmutatja, hogy mennyire változott vagy nem változott meg a tér.
MN: Mint a neve? A Kalef honnan ered?
SI: Szerintem nem a Kálmán beceneve, pedig sokan szentül hiszik. Senkit sem hívnak Kalefnek. Az egyik magyarázat szerint a háború előtt a téren felfogadható fűtők nevéből, a kalefaktorból ered. De minden nemzedéknek megvan a saját neve.
MN: A kiállítás kronologikus végpontján a tér építészeti tervei szerepelnek. Most, hogy már majdnem kész a Széll Kálmán tér felújítása, mit gondoltok a végeredményről?
MB: Adjunk diplomatikus válaszokat?
MN: Semmiképp.
SI: Jó a megújulás, a nagy felület. Nem vagyok az a mindent eltörölni típus, szerintem az óra megmenthető lett volna, hiába baromi ronda – egyébként pont azért, mert az arányai a ’72-es áttelepítéskor megváltoztak. Lehetett volna restaurálni, vagy legalább egy dizájnpályázattal az új arculathoz szabni.
MB: Rengeteg olyan hiba van, ami kis odafigyeléssel megoldható lett volna. A többségi vélemény az, hogy az óra finoman szólva sem az igazi. Nem feltétlenül azért, mert új, hanem mert funkcionálisan használhatatlan; nem látszik a digitális kijelző a napsütésben, és az időt is csak egy kijelző mutatja, ezért kerülgetni kell az órát. A tájépítészeket pedig inkább nem minősíteném. Továbbá nem hiszem, hogy ennek a térnek az a sorsa, hogy örökké végállomás és átjáróház legyen. Nem oldottuk meg a problémát, pedig száz évvel ezelőtt más volt a várostervezés iránya.
MN: Mégpedig?
MB: A motor a két part közötti rivalizálás volt. Amikor Pesten elindult a lóvasút, Budának is kellett, meg körút is. A teret, mint a budai Vár, a Víziváros vagy a Rózsadomb legelegánsabb kapuját egyfajta budai Blahának tervezték; ide építették volna a budai állandó kőszínházat vagy a zsinagógát.
MN: Szép tervek. De a tér sorsa a folyamatos lepusztulás volt. Mi lehet ennek az oka?
SI: Mert három kerület, továbbá a Beszkárt jogutódja is osztozkodott rajta. Van olyan ház, amelynek a két homlokzata más-más kerülethez tartozik.
MB: De legalább ettől izgalmas.
Dékei Kriszta
| Gombázás Volt a helyén agyagbánya, gödör, piac, korcsolyapálya és teniszplacc, ostromolták szovjet csapatok, gócpont volt ’56-ban, itt „gyükeztek” a péntek esti rázás előtt a jampecek, vagyis a Belügyminisztérium által perbe fogott Kalef galeri az ötvenes-hatvanas években. Ezen a helyen forgatta Zalatnay Cini az első magyar klipet ’68-ban a bolondgomba-fogyasztás előnyeiről, de itt vizsgáltatták be a túrázók a friss gombájukat is. Ezen a téren épült fel a Gomba helyén Budapest impozáns metrólejárata ’72-ben, a gigantikus Legyező. Később az óra alatt ődöngve moszkvázta el a fiatalságát a kádári konszolidáció nemzedéke, de itt tarháltak együtt az igazi punkok és a gazdag hegyvidéki álpunkok, és ezen a szent helyen térített Pajor Tamás is az Ámennel. Ez volt az a köztér, ahova talán először kimerészkedett a hivatalos magyar public art, amikor Gyenis Tibor alias Tyborman magyar szuperhősként szabályosan felszaladt a házfalra. Később egy összművészeti projekt után maradt itt évekre a Moszkva Bisztró, és én például itt tanultam meg csocsózni, miközben próbáltam lányokkal ismerkedni, változékony sikerrel. De ez talán nem tartozik a tárgyhoz, vagyis a #moszkvatér – A Széll Kálmán tér története című kiállításhoz. Vagyis dehogynem. Mert bár a Kiscelli Múzeum lelkes kurátorai hősiesen bevállalták a lehetetlen feladatot, és megkísérlik bemutatni a tér teljes történelmét, ezzel párhuzamosan közel mennek ahhoz a folyamathoz is, ahogy a tér használói értelmet adnak a házak által határolt betontengernek. Magyarán a térhez kötődő személyes tárgyakat, emlékeket, sztorikat mutatnak fel, amiket a kiállítás kedvéért gyűjtöttek felhívás, illetve irányított interjúztatás útján. Bár a közel negyven interjú legjobb részleteit meg lehet nézni egy kivetítőn, a tárgyak kiállítására jobbára alkalmatlan műanyag vitrinben elhelyezett személyes holmik az igazán érdekesek. Egy üzemvezetői dicséret Bakai Józsefnek, az 59-es villamosvonal csoportvezetőjének, aki visszanyitotta az ajtót egy idős házaspárnak, és akit annyira szerettek az utasok, hogy amikor nyugdíjba ment, utolsó útja előtt a virágosok feldíszítették a villamosát. Vagy Gámán Zsuzsa hegyvidéki punk halálfejes pólója és másolt Aurora-kazettái. Vagy a közelben lakó, 95 éves Kováts Lászlóné – Marika néni – díja, amit a téren megrendezett teniszversenyen nyert. Az eredeti zöld tartóoszlopon hagyott, ütött-kopott, rozsdásodó, kibelezett, ezért mindig háromnegyed 7-et mutató legendás óra és az óra alatt a privát emlékek – ez az ellenpontozás adja a kiállítás magját, főleg, hogy az nem fogalmaz meg erős állításokat a tér „lényegéről”, központi narratívájáról. Aminek vannak előnyei, de több a hátránya. Mindenesetre a privát és a közösségi emlékezet kissé szájbarágós szembeállítása sikeresen mutatja fel azt a mechanizmust, ahogy a személyes emlékezet egy kollektív memória téridejébe ágyazódik, így az összes többi, amúgy profin összegyűjtött történeti dokumentum, vagy a térhez köthető művészeti projektek felsorakoztatása nekem nem is hiányzott volna. Hiszen a kiállítást uraló legendás óra már önmagában megdöbbentő látvány: hiába fagyott bele az idő, épp ezzel indítja be az emlékezés mechanizmusát – ezért is sajnálom különösen, hogy nem kaphatott a mostani árnyéklétezésnél jelentősebb szerepet a napokban átadott téren, amelynek nagyszerűségéről egyébként a tárlathoz vörös farokként hozzácsapott hiperszuper 5D-s (?) virtuális séta során is megbizonyosodhatunk. Ez remek, bár nekem nem a PR-szövegbe hajló tájékoztató táblán is ecsetelt „optimális térdinamika” jutott elsőre eszembe róla, hanem az, hogy az igazán izgalmas és jelentéses az lett volna, ha ez a kiállítás a Széll Kálmán téren vagy közvetlen közelében valósulhatott volna meg. Pálos Máté
Kiscelli Múzeum, nyitva október 2-ig |
