Mellbedobás - A Łódź Kaliska csoport

Képzőművészet

A lengyel csoport tevékenysége nem ismeretlen Magyarországon. Háromszor szerepeltek a Liget Galériában: 1989-ben (Ne bassz, tízéves a Łódź Kaliska), 1999-ben (Lófasz a falon) és 2004-ben (New Pop); 2010-ben Székesfehérváron láthattuk őket, most pedig az Új Budapest Galériában. De mégis, kik ők, és miért érdekesek?

A Łódź Kaliska 1979-ben a Balti-tenger melletti darlóweki művésztelepen alakult meg, miután a gyakori ittasság és randalírozás miatt az öt „elkövetőt” kivágták az utcára, akik ezután utcai és főként a helyi kocsmákban zajló „akciókkal” töltötték napjaikat. Nyilván nem gondolták, hogy e pár, nagyrészt lerészegedéssel töltött nap és az egyik łódźi pályaudvartól kölcsönzött csoportnév (hogy itt önnön, korábbi írásomat idézzem) „néhány évtized alatt megkerülhetetlen márkanév lesz, hogy az idétlenségtől és az exhibicionizmustól sem mentes dadaista/anarchista tevékenységük – más megközelítésben a saját művészeti szabadságmező kialakítása és belakása – egészen a sztárművész státuszába röpíti őket”. (Ahogy egy interjúban is mondták: „olyan népszerűek vagyunk, mint a rockzenekarok”. )

A csoport a nyolcvanas években a łódźi underground és a szubkultúra központja volt, de a menetrendszerű botrányok (házibulik, kocsmatúrák) mellett azért szerkesztettek szamizdatot (Tango címmel), készítettek fotókat és Monty Python-os filmeket. A „tegye mindenki azt, ami neki tetszik” mottó nevében elkövetett hülyéskedések és művészettörténeti utalásokkal felspécizett akciók (Manet-átirat, persziflázsok a lengyel történelmi festészet ikonikus műveiről) érvényessége a csoport tagjai szerint a rendszerváltáskor lejárt; ezért tervbe vették a Łódź Kaliska Múzeum megalapítását. A múzeum máig létezik, s persze nem más, mint egy kocsma (és ismét egy önidézet, de ígérem, az utolsó) „Łódź belvárosában, ahol üvegfalú a vécé, lejtenek a pultok, hullámosak az asztalok, nincs két egyforma magas szék, s a dekorációt a csoport művei alkotják”. A kilencvenes években sajátos városfejlesztési projektet indítottak, az unalmas város még unalmasabb főutcáját pálmafákkal borították, és homokkal feltöltött strandnak álcázták (ismerős?), ahol többek közt kötélhúzó versenyeket és (mily meglepő) óriási bulikat rendeztek.

A média imádta őket, így újra aktivizálták magukat; megszületett a New Pop. Ezen belül is először a Felszámoló kiáltvány (amely eltörli a magasművészet és a reklám közötti határokat), a Reklámkiáltvány (amely a reklámok boldogságtól és szépségtől túlfűtött képét kívánja átültetni a valóságba) és ennek megvalósítása, a Győzelem című köztéri, óriási (reklám)molinókból álló installáció, melyben hatalmas, málnafagyis tölcséren fekvő nők vallanak például arról, hogy hisznek a né­pek barátságában. A gigantikus tölcsér és a női test az itt látható egyik rövidfilmjükben (Fagyigyár, 2003) is megjelenik; a tölcsér a mindenféle összetevőkkel etetett nő ánuszából türemlik elő.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ne kerteljünk, a csoportot (amelyet most Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik és Andrzej Wielogórski képvisel) egyetlen dolog érdekli: a cici. A maszkulin lengyel címerállat, a sas női megfelelőjeként megjelenő meztelen nő képével szerepeltek a lengyel Playboy címlapján 2004 tavaszán; meztelen nők vonaglanak kólaautomatákba zárva, sőt meztelen nőcsorda végzi szorgalmasan az útépítők, öntőmunkások, kőfejtők, lakatosok és favágók nehéz és férfias fizikai munkáját (2010). Az orális korszakukban megrekedt művészek a kétezres évek közepéig szinte csak filigrán, kecses és ágaskodó mellű nőket szerepeltettek (mert szépek és egészségesek), majd megjelentek a lógó, néha a köldökig leérő női mellek. Nem vagyok pszichológus, de ez biztos jelent valamit, amit a művészettörténészek majd hosszasan elemezhetnek. A Łódź Kaliska legnagyobb találmánya ugyanis, hogy a szívesen fotózott/filmezett meztelen női test köré egy feministának tűnő olvasatot épít fel (mintegy iróniaként tálalva azt, amit látunk), művészettörténeti utalásokkal megpakolva. Ezt zabálják a kurátorok.

A budapesti kiállítás legjobb műve is ezen a vonalon mozog. Adott egy fiktív művész, Jan Kochanowski (1530–1584), akiről a szorgos kutatások és antropológiai vizsgálatok kimutatták, hogy nő volt, és akinek munkáit (parafotográfiáit) mintegy felfedezték a Łódź Kaliska Múzeum munkatársai, majd „számítógép segítségével modernizálták”. A kettős játékot űző művész/művésznő így most olyan műveken látható (lógó mellel, néha szakállal vagy bajusszal) mint Holbein követei, vagy az Arnolfini házaspár – mint­egy azt sugallva, hogy egy valódi, de mindvégig az árnyékban maradó női szerző munkássága kerül a helyére.

Kevésbé vicces, bár nagy igénnyel készült a Stefan és a majonéz című, egész termet betöltő sorozat. A cél a lengyel nemzeti pop-art megteremtése – természetesen Warhol Campbell-dobozainak stílusában. A főszereplő Stefan Żeromski, aki 1919 után az „újjászületett Lengyelország írófejedelme” volt, és 1924-ben jelölték az irodalmi Nobel-díjra is. Ráadásul Kielcében járt gimnáziumba; így került nagyra nagyított portréja mellé Kielce igazi büszkesége, a helyi majonéz doboza (emellett néha feltűnik Mona Lisa körvonala és maga Warhol is). A legabszurdabb (s egyben a csoport mai státuszát is jelző) elem az, hogy a 2012-ben elkezdett sorozat első kiállításakor maga a varsói püspök áldotta meg a műveket (már ha hihetünk az interneten található képeknek).

A kiállítás lengyel címe (Parada wieszczow) közvetetten utal a lengyel romantikus költészet három nagy alakjára, a három bárdra (Trej wieszcze). A wieszcz szó jelentése nem csupán költő vagy dalnok, hanem próféta is; lévén, hogy ezen három (valójában persze négy) író/költő a lengyel nemzet jövőképének megrajzolására törekedett. A bárdok közül ketten „szerepelnek” a kiállításon, leginkább abból a célból, hogy a csoport deheroizálja a „romantikus hagyományra hivatkozó közösségi mítoszteremtés” lózungjait. Vagy kiemelje (kevés sikerrel) a kultikus drámákban rejlő „rettenetet”. Juliusz Słowacki Balladyna című drámájának gyilkosságokat taglaló részeit például egy pszeudo-képregény formájában; a kép előterében szelfiző nő mögött feltűnő öldöklés képeivel, némi buborékban kunkorodó szövegfoszlánnyal, ja, és meztelen nővel.

A Mickiewicz, avagy a Múzeumba dermedt Polónia Jan Styka Polonia című festményét „dolgozza fel” úgy, hogy az óriási pixelekre bontott képből az elé emelt falrész miatt szinte semmi sem látszik. A mű része volt még egy akvárium teletömve apró Mickiewicz-büsztökkel, és egy 44 Mickiewicz-portréból készített kollázs is – de ezek most csak megemlítve vannak. A munka előkészíti a kiállítás fő művét, az Álló rohamot, amely kifigurázza a lengyel identitás legfontosabb toposzát, azaz hogy „lovasság nélkül nem megy”. A 2014-es performansz során a szertornához használatos lovon ülő, idősebb és meztelen nők fakardokat tartanak a magasba, miközben a közönség körbesétálja őket. A látás, a mítosz, a nacionalizmus és a történelem kérdései forrnak egybe – de hogy ehhez miért kellenek löttyedt mellek, azt nem értem. Vagy mégis.

Új Budapest Galéria, nyitva: 2017. január 8-ig

Neked ajánljuk