A kérdés költői, és nyilvánvalóan nem a „minden mindennel összefügg” holisztikus tantétel hasra ütött igazolása. A kapocs a Kiscelli Múzeum templomterében látható kiállítás, illetve a művész, aki mindezt egy rendkívül izgalmas gondolati ívbe összerakta, és nem kevésbé érdekes módon prezentálta.
Mindenki tudja, hogy ahhoz, hogy egy kirakóst megoldjunk, először a sarkokat, majd a széleket, azaz a rögzítő pontokat kell megtalálni. Most azonban kénytelenek vagyunk rögtön a kép, vagyis a kiállítás közepéből/középpontjából kiindulni, illetve, hogy ne legyen olyan könnyű, közben a címre is fókuszálni.
A központi elem Bernáth évtizedekig rejtőzködő hatalmas (4×18 méteres) pannója, amit az 1958-as brüsszeli világkiállításra, a magyar pavilonba készített, s amely pont abban az évben készült, amikor Déry a börtönkórházban egy füzetbe írta egyik legfontosabb regényét, a G. A. úr X-bent. A kiállítás alcímében rejlő B betű már csak azért sem elírás, mert Déry és Bernáth barátsága a húszas években kezdődött, igaz, hasonló élettörténetük (nagypolgári család, a háború után betöltött vezetői szerep) után az ötvenes években mégis szélsőségesen eltérő pozícióba kerültek. A távolság azonban látszólagos: míg Déry sem volt a hősies kitartás mintaképe (a börtönben megtört, és megtagadta a Petőfi Körben ’56-ban mondott beszédét), úgy Bernáth sem volt a „rendszer arca, legitimálója és kiszolgálója”, hiszen azon dolgozott például, hogy megmentse a kirúgástól Lakner Lászlót.
Nem véletlen az sem, hogy Bernáth 1972-es életmű-kiállítását maga Déry nyitotta meg (mint a kiállításon is látható, a vendégkönyvbe írt gratulációk sorában Déry szignója fölött Kádár János elismerő szavai szerepelnek). Maga a pannó Budapest látképét ábrázolja a Gellért-hegyről körbetekintve, arannyal megfestve és „a brüsszeli kék eget tükrözve” – Déry ellenben romokról, kilátástalanságról írt (helyszíne pedig felismerhetően a húszas évek Moszkvája). Hogy a (legalábbis a szintén kiállított vázlat szerint) „életörömöt sugárzó” pannó mégis Déry könyvének illusztrációjává válik, az már Gróf érdeme.
A kültéri bemutatásra tervezett pannó fára erősített alumíniumlemezekből, -táblákból áll, amit a hátlapokon – az összerakást megkönnyítendő – megszámoztak; vízszintesen az ábécé betűit követve, függőlegesen pedig egytől négyig jelölve. Gróf viszont megfordította a rendszert, így az A1, A2 stb. fut lineárisan*. Ezáltal viszont a kép egymással össze nem függő részképekre, töredékekre esik szét. A művész szándéka éppen az volt, hogy egy másfajta olvasatot adjon a műnek; és valóban, a szétrobbanó darabkákban már nem lelhető fel „az ígéretes jövő”, sokkal inkább a szürke és fáradt magány. Nem tudom, hogy ez az elszürkülés az alapanyag jellegzetessége – hiszen az alumínium, azaz a timany bizonyos körülmények között képes oxidációra, „rozsdásodásra”, s talán az sem mellékes, hogy évtizedekig egymásra tornyozva hevert egy raktárban –, vagy már az eredeti műben is dominált, csak éppen elfedte a kompozíció. De ez mellékes. A kietlenség, a pesti oldal füstölgő, kaszárnyára emlékeztető gyárépületei, a fejetlen korzózók, hídfragmentumok hasonló kilátástalanságot tükröznek, mint Déry regényének reménytelenül elveszett szereplői, főként az „elviselhetetlen időben” tipródó főszereplője. A mű 66 táblából áll össze – így ugyanannyi Déry-idézet sorakozik a falakon. Az idézetek leginkább a könyv azon elemeit emelik ki, melyekben újra és újra feltűnik a mű vezérmotívuma, a mutató nélküli óra; nem véletlenül, hiszen az író szándéka szerint a könyv címe eredetileg az Óra mutatók nélkül lett volna. Erre utal a kiállítás címe is.
Gróf a 2004–2014 között működő Société Réaliste-duó alapító tagja, és bizonyos szempontból hű maradt a csoport munkamódszeréhez (az övé is betűképekből, jelekből, számokból egyszerűsítéssel, elemekre bontással, kivonással, összeadással és átlagolással felépített önálló világ) és központi témájukhoz, a hatalmi reprezentáció, a történelmet mozgató, alig látható mechanizmusok, kulturális képződmények „ábrázolásához”.
A kirakós egyik szélét tehát az „eltérített” képzőművészeti és irodalmi alkotáshoz kapcsolódó művei alkotják. A legfontosabb mindenképpen az álló, mozdulatlan időt prezentáló, betonból készült Napóra. Eltekintve attól, hogy egy zárt térben nonszensz napórát elhelyezni, ez az óra amúgy sem mutatná a pontos időt, hiszen az egytől tizenkettőig sorakozó számok nem mások, mint a 0 és az 1 fokozatos átváltozásának tipográfiai állomásai. A határvonal felhígítása, a jelentésétől megfosztott grafikai jel a csoport korábbi munkáin is felbukkant (ilyen volt az általuk kreált betűtípus, a Limes New Roman, amely az etnikai szempontból szegregált városrészek határvonalait használta fel, de volt a különféle országok pénzjeleiből összeállított ábécéjük és a saját – az utópisztikus elődöknek tisztelgő – monotopiának nevezett betűtípusuk is).
A másik oldal a brüsszeli szereplés (lásd előző cikkünket) körbejárása. A tárlat legnagyobb dobása kétségkívül a korabeli, a brüsszeli kiállításról tudósító filmhíradókból összeállított anyag. Ezen belül is azok a részletek, amelyek a magyar pavilon legkedveltebb részét, az éttermet mutatják be. A hat hónap alatt hatszázezer embert kiszolgáló „nagyüzemet”, Mélyi József (a kurátor) nagypapája, Venesz József vezette (bővebben: Javított kiadás előtt, Magyar Narancs, 2013. május 16.), s egyebek mellett itt mutatták be a Rákóczi-túróst mint magyar specialitást.
A modern, új Magyarország külföldi diadalmenete idején itthon kivégezték Nagy Imrét. Csak hogy a kirakós teljes legyen.
Kiscelli Múzeum, Templomtér, nyitva december 31-ig.
* A pannót december 14-én helyreállítják a képek eredeti sorrendjének megfelelően – így a hónap végéig valójában már egy másik kiállítást lehet megtekinteni.
