A kilencvenes évektől működő és a mai napig (bár más-más formációban) fellépő zenekar kulcsfigurája Lois; hangszerszobrai nélkül sosem jött volna létre ez a sajátos, zümmögő-monoton hangzásvilág – amely szerencsére külföldön is ismert. Ráadásul a zeneipar és a képzőművészet is szegényebb lenne az olyan speciális hangszerek/szobrok nélkül, mint a mosósziréna, a hőborda-xilofon, a palackszaxofon, a gázduda, a forgószékláb-ritmushangszer, a kávéfőzőgitár vagy a mosótekerő.
A Tatabányán 1950-ben született (egyébként autodidakta) művész egyéni formanyelve a nyolcvanas évek elején alakult ki, és a szakirodalom szerint inspirációs forrása a kidobott fémtárgyak (hulladékok) és a felhagyott bányatelepek lepusztuló gépparkja volt – de ugyanúgy említhetnénk a szocializmusban divatos buherakultúrát is. Munkáinak ereje a hétköznapi tárgyak (porszívó-gégecső, mosógép, írógép) meglepő, szürrealista-dadaista párosításából ered. Az irónia és a humor az egymást követő sorozatainak címéből is sugárzik. A 80-as évek elején induló Nagy Magyar Bútorprogram az Anti Design nevében után következett a Nagy Magyar Járműprogram a Technikai Haladás Nyomában (ennek „terméke” például az Úthengerbicikli vagy a Szöcskebicikli), majd a kilencvenes években a Velencei Biennálén is bemutatott hangszerszobrok, amelynek törzsanyagát, a Hangfürdőt szülővárosa szabadtéri múzeumában helyezték el. Kétségkívül ez volt Lois legeredetibb periódusa (bár lehet, hogy a művész ezt másként gondolja).
Ezek a munkák ugyan rokoníthatók Móder Rezső kongatható hangszobraival vagy Harasztÿ István abszurd mobiljaival, mégis mások. Egyrészt végtelenül komplexek; egyszerre találmányok és költői tárgykollázsok, funkcionálisak és diszharmonikusak, logikusak és érthetetlenek, gépek és élő organizmusok, nehézkesek, de könnyedek. Másrészt olyan műalkotások, melyektől idegen a white cube zárt világa; önmagában és használat nélkül mit sem ér barbár szépségük. Erre utal, hogy a Nagy Magyar Testépítő és Szellemleépítő Program után készítette el a Konténerember projektet, egy olyan, utaztatható koncertdobozt, amely csupa saját hangszerszoborból áll (köztük az írógépbillentyűkkel vezérelt fújtatóval), de ide sorolhatjuk az A38-on elhelyezett „zenélő” propellert is. A művész szervezőként is kiváló; nevéhez fűződik az első tatabányai fémszobrász- és zenei alkotótelep, illetve a Boston melletti Actonban vezetett művészeti központ.
Művészete 2005 után megváltozott – nem világos, hogy a váltást az Amerikába költözés okozta, vagy valami más; mindenesetre szobrai elvesztették a könnyed és légies, költői (ezért sok szálon értelmezhető) humort. Mondjuk ki, a művész szándéka (és a vele készült interjúk tanúsága) szerint munkái egy komoly/komor „mondanivaló” szolgálatába álltak. Ekkor kezdett bele Lois a Megalázott embervilág című sorozatába. Ennek legfeltűnőbb formai eleme, hogy visszanyúl a korai faszobraihoz; csak a cél itt most nem a „szépelgés” (amelyet jól mutat az az 1980-as munka, amely kiegészíti a szentendrei kiállítást), hanem a szándékolt durvaság.
A kiállítás apropóját az adta, hogy Lois, miután Bánhidán megnyitotta a Betegszamár galériáját, Szentendrére költözött (és szoros kapcsolatba került a Vajda Lajos Stúdióval). Nem annyira „hazatérésről” van szó; az anyag előző stációját 2014-ben Tatabányán mutatták be. A stáció szó használata nem véletlen; a művész ezzel mint alcímmel jelöli meg és számozza az egy-egy kiállításra egy-két újabb művel bővülő „sorozat” állomásait. A szentendrei a nyolcadik a sorban: hét szoborszerkezetet és egy fotót tartalmaz. A munkák nagy része vörös fémrácsra feszített, és többségük egyetlen fából kifaragott, embert formázó szobor; ráadásul az „emberek” egyes testrészeit (kezét, lábát, hasát, ágyékát) egy-egy mosódob kaloda szorítja körül. És, még ha meg is csillan bennük némi vicces ötlet (a Tetováló gép varrógépe), leginkább nyomasztóak. A művész intenciója szerint ezek az emberek egymás ellen elkövetett bűntetteit, a megalázást „ábrázolják” – szerinte Ádám és Éva egyetlen almában összenőtt feje a közösen elkövetett bűnt, azaz a közös felelősséget „jeleníti meg”.
Nem célom lekicsinyelni ezen emberi konfliktusok problémáját, viszont úgy vélem, hogy Lois eléggé szűkre zárja az interpretáció határait. Az egyetlen gombnyomásra megmozduló (párat döccenő, de nem forgó) mosódobok szerinte „csupán” annyit demonstrálnak, hogy saját felelősségünkre kínozhatjuk az amúgy is lekötözött és elesett áldozatokat, továbbá felmutatják a szabadságunk korlátait. A sok vallási utalás (bűnbeesés, fejjel lefelé történő keresztre feszítés, jól megkomponált kínzás) mégiscsak valamiféle, az Isten által magára hagyott világra utal, ahol már maga a létezés is kín és szenvedés, amelyből csak a Fejköszörülő halál hoz megváltást – már ha hoz.
Ezt a tömény depressziót némiképp enyhítik a kiállításhoz kapcsolt dokumentumok – koncertplakátok, cédék, cikkek (például a Narancsból) – és filmek (többek közt a kecskelábú asztalról és egy Tundravoice-koncertről). Nem egy könnyed nyári tárlat, ezért elsősorban a töretlen optimistáknak ajánlom. Jó, mehetnek a mazochisták is.
A kiállítás a szentendrei Ferenczy Múzeumban augusztus 7-ig tekinthető meg.
