Kovács Kristóf

Me too. Az úgy volt, hogy épp disszidálni akartam Párizsba, mert ott jó – mindössze arról feledkeztem meg, hogy utánanézzek, lehet-e kiskorúnak politikai menedéket kérnie és kapnia.

A művészetek közül számukra a legfontosabb a film, és erről a jelek szerint képtelenek lehasadni ezek. A magyar lebukások történetében volt már tragikus epizód, a Tar Sándoré, tragikomikus, mint például a beszervezését az antiszemitizmussal legitimálni próbáló Bácskai Tamásé, és volt egy - mit egy: a! - katartikus, az Esterházy édesapjáé,

Izraelnek új miniszterelnöke van: a szokásostól eltérő külsejű, kövérkés, joviális, vidám benyomást keltő fickó az illető, nagyjából annyi karizmával, mint egy tasak papír zsebkendő. Ehud Baraknak hívják, a tágabb értelemben vett baloldal jelöltjeként robbant be a nagypolitikába, ahol rövid köszönőbeszéddel, majd az izraeli himnusz, a Hatikva eléneklésével kezdte pályafutását. Beszéde, az ilyen beszédek szokása szerint, főként általánosságokat tartalmazott, éneklése alapján viszont bátran állítható: miniszterelnöknek biztosan jobb lesz, mint amilyen énekes válna belőle.

Sokadika másodikán kezdődik, bár ez a számszaki jellegű megjelölés e helyt pusztán a fizetés/honor/előleg/bármiféle jövedelem/kölcsön felvevésének másnapját és a rá következő végtelen időt jelöli. Sokadika, miközben lezár egy szakaszt, a tündöklését, egyben megnyitja az újabbat, bukásunkét, melynek időtartama tetszőleges - a rá vonatkozó döntés Isten, továbbá autós társaink kezében lévén -, akár túl is élhet minket: mindössze annyi biztos, hogy szopni fogunk ez idő alatt, szopni bizony. Sokadika problémái közül legalábbis a leg... nos, maradjunk annyiban: a legszámosabbik a táplálkozásé, ha mond ez a szó még valamit valakinek, egyáltalán.

"Tudom, ki a Bill Clinton!" - fakad ki Horn Gyula a népszavazást követő nemzetközi sajtótájékoztatón, amikor egy amerikai újságíró másodszor is nekikezd kérdésének, hogy a miniszterelnök kapott-e kongratuláló telegramot Bill Clintontól. Egy érvénytelen népszavazásnak csak annyi haszna lett volna, hogy az öntelt, arrogáns, pökhendi, pikírt hangból kicsit talán visszavett volna a miniszterelnök. De amikor a sajtóközpontban feltűnt egy kolléga flanelinghez felkötött, vényakú pulcsin kívül hordott bőr nyakkendővel, látható volt: mindennek vége. A nemzetközi sajtótájékoztatón aztán persze kiderült, mi leszünk a NATO olyan új partnere, akinek a tahósága piacképes.

Louise Woodward, az először gyilkossággal megvádolt, majd egy bostoni esküdtszék által alig két hete bűnösnek talált és így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt 19 éves angol bébiszitter szabad, mint a madár: a tárgyalásvezető bíró az amerikai igazságszolgáltatási gyakorlatban merőben szokatlan módon szembeszállt az esküdtszék döntésével, s a vádat nem szándékos emberölésre mérsékelve 279 napi börtönbüntetésre - azaz éppen a vizsgálati fogságban eddig eltöltött időre - ítélte Woodwardot, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát.

Egyebek: Van például alteregója Az embernek, aki, ha kedve szottyan, idős, erősen vasorrú bába-jellegű adminisztrátornőket mérgez pszichedelikummal, majd foteljükben hanyatt dőlve élvezi a segéderő szerény eszközökkel előadott, de sok lehetőséggel kecsegtető ámokfutását. Ezt maga Az ember sose merné megtenni, úgy érezné magát, mint aki emberkísérleteket folytat, mint akinek jobb kozmetikumos flakonokon rosszul venné ki magát a neve. Pedig azokon a nőarcokat nagyon kedvelte Az ember, a lehetőségek határain belül még el is szemezgetett velük, és irigykedve gondolt a pályatársai által előadott, KISZ- és építőtáborokban elért sikerekre. Õ maga ugyanis azzal töltötte a nyarat, hogy vonatkupékba húzódva vagy másodrendű országutak mentén stoppolva reménykedett a nagy találkozásban, aztán hol a következmények elől menekült, hol meg még az se.

Isten:

Kék óra