Hát nem lehetett, így aztán másfél hónapig csöveztem Párizsban, ahol jó, bár csövezni nem annyira, mert október volt, aztán pláne november, és a párizsi eső, az olyan, hogy sok mindent szokott, de elállni nem; és a párizsi rendőrségnek – 1975-öt írtunk – még bőven volt ideje az utcán éjszakázó clochard-okat odébb tessékelni, csizmával, hogy le se kelljen hajolni a közrend érdekében foganatosított művelethez. Ilyenkor az ember örömmel fogad minden meghívást fedél alá, még ha az gyanúsan kiéhezett tekintetű – de hát sötét volt, ki vesz észre a sötétben ilyesmit – férfiaktól származik is. Aki férfiakat aztán, kettőt is, alig néhány perccel a lámpaoltás után, gyakorlatilag könyékig a sliccemben találtam. Nem történt semmi, egy-két feszülten udvarias és mérsékelten francia replika után visszakullogtam az esőbe, végül pedig, életem első komoly kudarcaként, amelyet hány meg hány követett azóta, Budapestre.
*
Mindezt azért tartottam lényegesnek leírni, hogy legalább önmagammal elhitessem: nem csak elméletben és elvi alapon van hozzászólnivalóm a kérdéshez. Igaz, nem történt semmi; hacsak az nem, hogy fentebb megénekelt események jelentős szerepet játszottak abban, hogy végül megfutamodtam, vissza Kádár János ölelő karjaiba, csalódottan, pépesre tiport önbizalommal, szívemben az azóta is fel-felhorgadó gyanúval, miszerint ez az egész Nyugat, a szabadság, a demokrácia, a pluralizmus, mindez semmire se jó, egyedül arra, hogy az nyúljon a sliccembe, akinek épp kedve szottyan rá. Én viszont nem védekezhetek, a hatóságoktól sem remélhetek védelmet külföldiként, már-már migránsként, lejárt vízummal. Épp annyi esélyem lett volna, mint a mai, megerőszakolt nőknek, akiknek a rendőrségen azzal utasítják vissza a feljelentési kísérletét, hogy minek ment oda, miért nem öltözött fel tisztességesen, és egyáltalán, tessék minket békiben hagyni ezekkel a csip-csup históriákkal, van nekünk komoly nyomoznivalónk is, utcafestés, plakáttépkedés, egyik országos rémtett a másik után.
Hát innen az a falatka empátia, meg persze onnan, hogy ez a minden ízében förtelmes história – egyebet nem tehetvén – azonnal kilépett a medréből, és beszivárgott mindenüvé. Egyébként ott is a helye, mindenütt. Ahol erőszak van és zaklatás, ott mindenütt erőszak és zaklatás van, a pontos részleteket lásd Illyés Gyula idevonatkozó verséből, tán épp ezekben a percekben – a cikk október 23-án íródott – szavalja egy diáklány, tanárai és elöljárói biztató tekintetének kereszttüzében. Mindenütt ott van, és ott is marad, amíg.
Mindez azonban nem mentség arra, ahogy ez a történet, mint sok más hasonló történet, seperc alatt eljutott odáig, hogy a saját narratívájának essék áldozatául; vagy, ha most még nem is, de már nem kell sokáig várnunk erre a pillanatra.
Azért esik áldozatául a saját narratívájának, mert csak érzelmi, világnézeti, törzsi alapon lehet beszélni róla, tényszerűen, és, főleg, tárgyszerűen nem, mert, bár az erőszakról lehet törvényt hozni, a zaklatásról nem; éspedig azért nem, mert képtelenség lenne a meghozott törvénynek érvényt szerezni, hiszen még bizonyítani is lehetetlen. A zaklatásnak nincsenek nyomai – már ha a lelkiektől eltekintünk –, tehát nem bizonyítható. Egyedül úgy lehetne bizonyítható, ha mindenki bekamerázná magát, ahogy az amerikai rendőrök – de igazából még úgy sem. Ha az elhíresült esetről beszélünk, amiről most egy ország beszél, mit látott volna az a kamera? Azt, hogy egy pöcsfej a saját BMW-jében a saját sliccéből előhúzza a saját fütykösét, himbálgatja ideig-óráig, és közben alamizsnáért rimánkodik szegényke számára. Ami szánalmas, undorító, és megalázó mindenki számára, de nem bűncselekmény, legalábbis jogi értelemben nem az, mint ahogy nem bűncselekmény, hanem a véleménynyilvánítás szent jogának alkalmazása, ha kéretlen és ostoba beszólásokkal vegzáljuk a nőket az utcán.
Mégis, a szexuális zaklatással kapcsolatos népítélet példás büntetést követel, ráadásul nem is csak az autoritásra vágyó, egyedül abban bízó szélsőjobboldali lumpenproletariátus, hanem a liberális, a szélsőségektől és a zsigeri ítéletektől húzódozó, egye fene, nevezzük így: liberális értelmiség is. Mindnyájan belemennénk a jogállamiság felfüggesztésébe, mindnyájan el tudnánk hitetni magunkkal, hogy a jogállamiság úgy bontható, akár a félsertés, egyes részeit kihasíthatjuk az összefüggéseiből, attól a többi része még zavartalanul működik. Pedig hát – nagy valószínűséggel legalábbis – nem. A jogállamiság egy és oszthatatlan, és még az efféle förtelmek kapcsán is érvényesülnie kellene a jogállamiság egyik alappillérének, az ártatlanság vélelmének.
De itt nem érvényesül – legfeljebb annyiban, hogy az elkövetők, büntetőjogi szempontból értelmezhetetlen, ráadásul többnyire rég elévült históriákról lévén szó, alighanem megússzák börtön nélkül, vagyis ott egye a fekete fene a jogállamiságot, vághatnánk rá. De az is biztos, hogy, ahogy a jelek szerint Harvey Weinsteinnek, úgy Marton Lászlónak is vége van, mint a botnak, a pályája dicstelenül véget ért, kóbor kutyák rágicsálják az erkölcsi hulláját, váljék egészségükre. De per és ítélet nélkül alakult így. Ami elég aggasztó, mert ennek az esetnek nem csak az az egy tanulsága van (és nem kizárólag azok számára, akik, mint például én, személyesen ismerik Sárosdi Lillát, és tudják róla, hogy sok minden kitelik tőle, de hazugság nem), hogy ne disznólkodj, szexnyomorék hülyegyerek, mert egyszer úgyis lebuksz vele, de az is, hogy innentől kezdve bárki bárkire ráhúzhatja a vizes lepedőt. És rá is fogja húzni, efelől megnyugodhatunk. Hacsak nem sikerül törvényt alkotni a zaklatásról, és lehetővé tenni az ellenőrzését.
*
Ha ez utóbbiaktól ódzkodnánk, akkor is ott a remény, hogy az emberiség csak kikupálódik egyszer ezen a téren is. A szexualitás épp úgy az ösztönélet terepe, mint a táplálkozás, és lám, abban, ha kanyargós és hosszú úton is, de mégiscsak eljutottunk a frissen leölt pocok nyers húsán való nyammogástól a gluténmentes muffinig: a helyzet tehát nem reménytelen, főleg akkor nem, ha tudomásul vesszük, hogy a szexualitás mégiscsak minden gyönyörforrások leggyönyörforrásabbika – ám csak abban az esetben, ha nem alá-fölé rendeltségi viszonyban vezetik elő. Ezt kizárólag oktatással, lassú, keserves küzdelemmel érhetjük el – de megérné.
Csakhogy, mielőtt nekikezdenénk egymás és önmagunk oktatásának, nem ártana egy pillantást vetni az erőszak és zaklatás narratívájának másik hátulütőjére, arra, amelybe ez a történet kezd belefulladni, mármint a jogállamiság felfüggesztésére vonatkozó indulat mellett. Ez a hátulütő pedig nem más, mint az erőszaktévő, illetve a zaklató ábrázolása az erőszakról és a zaklatásról szóló narratívában. Amely úgy emlékezik meg az erőszaktévőről, de még a zaklatóról is, mint erős, bővérű férfiúról, aki sehogy se bír azzal a bő vérével, hiába, akár akarja, akár sem, csak kibukkan belőle az ösztönlény, a ragadozó – és ragadozni kezd.
Hát egy fenét. Egyáltalán, miféle ragadozó? Az erőszaktévő, a zaklató, a taperoló és a többi díszköcsög minden, csak nem ragadozó, legfeljebb sakál vagy hiéna, azok meg, ugyebár, dögevők – ahogy az erőszaktévő és a zaklató sem szexuális ragadozó, legfeljebb, ha szexuális dögevő. Nemhogy nem szerelmeskedik, de még csak nem is dug vagy kamatyol, mindössze rejszol. Sajnálni kellene – csak ne volna annyira undorító. A róla szóló elbeszélésekben, nem kicsit hasonlatosan az antifasiszta belletrisztikában megszokott, erős Wagner-hatást kisugárzó náciképhez, valamiféle sötét hérosz képe bontakozik ki, aki egyedül az emberi erkölcs, eme tíz parancsolatokba szedett pipogyasági útmutató értelmében hibáztatható, egyébként példaszerűen visszavedlett nyers és őszinte állattá, hímmé, aki elragadja, aki-ami kell neki. Mert egyelőre, sőt, egyre inkább, ezt a képet sugalljuk az erőszakoskodókról – és velük önmagunkról is, az áldozatokról, a világnak kiszolgáltatott kis senkikről. Ezt a képet sugalljuk magunknak; és ezt a kamaszodó fiainknak is, legfeljebb hozzátesszük, hogy ezt azért inkább mégse.
És közben lesír a pofánkról, hogy azért egy kicsit irigykedünk. Hogy jó, lehet, hogy nem illik, meg nem szabad, sőt, tilos, de azért lám, mégiscsak a hatalom, a csillogás, a tehetség, a siker, és – főként – a pénz velejárója, már-már attribútuma az erőszak. Pedig nem az. Épp ellenkezőleg.
A nyomoré, ami annyira kínozza a nyomorgót, hogy szinte kénytelen az egész világot magával rántani a nyomorba. Ez történik most. Sárosdi Lilla talán egyszer elfelejtheti, ami történt vele, Marton Lászlóról egyszer talán elfeledkezünk – de a förtelem velünk marad, ott lesz minden pillantásunkban, amit egymásra vetünk, ott lesz az álmainkban és a vágyainkban, ott lesz a színházban, a filmben, a rock and rollban, mindenütt, mint a zsarnokság ott, ahol zsarnokság van.
Igaz, néha-néha a zsarnokság is véget ér, elbukik dicstelenül, mi pedig, a túlélői, akik csak túlzott érzékenységből nevezzük egymást, vagy még inkább önmagunkat cinkostárssá züllött áldozatnak, felszabadult mosollyal végre egymásra nézhetünk. Ez a felszabadult mosoly játszik az arcunkon, miközben a halottainkat temetjük. Vagy ők minket. Vagy mindnyájan egymást. És persze önmagunkat.
A szerző dramaturg, rendező.
