Szigorúan táplálkozási szempontból az élő-, valamint az ásványi világ (beleértve az olyan határeseteket, mint pl. a rizs) két, egymástól eleinte könnyen megkülönböztethető, később mindinkább egybemosódó kategóriára oszlik, az ehetők és az ehetetlenek, később mérsékelten ehetők táborába. (A rizs változatlanul határeset marad.) Előbbiek sokadika kezdete után megfogyatkoznak, így utóbbiak órája üt. Ilyenkor jobbára rizzsel találkozunk, távozó feleségek - akik, pakoljanak össze bármily alaposan is, a rizst mindig ottfelejtik - hagyatékából. Ezért tesszük helyesen, ha gyakran házasságra lépünk. Előrelátásunk ott kamatozik, ahol nem is sejtettük.
A rizsre leselkedő legnagyobb veszély a zsizsik, mi magunk - rizsszempontból vérengzőnek mondható táplálkozási szokásaink ide vagy oda - legfeljebb másodikak vagyunk. A zsizsik egy rovarféleség - ezt illik tudnunk, végül is a legyőzőnkről beszélünk -, külseje változó. A rizseszacskó halmazából azok a részhalmazok zsizsikek, amelyek nem tartoznak a rizsrészhalmazhoz, de nem is kavicsok. Ízük jellegtelen, akármennyi zsizsikkel főzzük a rizst, az íze mindig ugyanolyan - semmilyen -marad, legfeljebb kevesebb zsizsikkel jobban odaég, és ilyenkor fekete füstjelzéssel ad hírt magáról, akár egy álnok indián. A füst üzenete az, hogy rizsünk zsizsiktelen volt, de azonban odaégett, baszhatjuk, úgymond. Holott van megoldás. Odaégett rizst úgy rehabilitálhatunk, ha a főzőedényt erőteljesen a konyhapadlóhoz ütögetjük, amitől a rizs felszíni rétegei ugyan az arcunkba szökkennek, viszont egyrészt felkeres bennünket az indignált alattunk lakó, és lehet, hogy állapotunkat látva, szánalmában rizst hoz, vagy ha mégsem, az arcunkon gellert kapott rizsarányt még visszanyerhetjük konyhánk zegzugaiból. Megoszthatjuk a macskával, aki erre hízásnak indul, baljós gondolatokat ébresztve bennünk - vagy egy malmői illetőségű kezdő házfoglaló receptje szerint összepasszírozhatjuk, majd kenyérpirítóban ehetővé tehetjük, de a recept egy kiemelten diszfokuszált tekintetű házfoglalótól származik. Ennyit a rizsről.
A rizshez hasonló attitűddel viseltetnek a volt feleségek a babbal is, talán mert azt hiszik, hogy hülyén néznének ki egy zacskó babbal indulván új kalandok felé, holott ez akkor már sem oszt, sem szoroz. A babot is otthagyják, pedig az többnyire családi örökség, zacskajuk halott nagyik ezüstös emlékét őrzi. A bab erre, akárcsak lelki rokona, a rizs, elzsizsikesedéssel felel, sőt meg is penészedik, de ecettel megküldve a penészedés, ha nem is orvosolható, de legalább eljelentékteleníthető (amit már ránk is mondtak, mégis itt vagyunk, virulunk, virulgatunk). Az ecetnek amúgy is nagy szerepe van a talált bab jövőjében, babot ugyanis úgy lehet fogyasztásra alkalmassá tenni, ha előtte puhítjuk, amit ecetben kell, csak abban bennefelejtjük, mert az ecetbe tevés -meg számos egyéb -másnapján ódzkodunk a konyhai piszmogástól, vagy épp sorsunk váratlan (később kérészéletűnek bizonyuló) rándulása szólít el minket a babbal telt fazék mellől. Ilyenkor nincs menekvés, még sokadika elsejénsincs - amikor még sok sokadika tátong előttünk -, az ecetben felejtett babot már csak velünk együtt reciklálják. Az egyetlen, amit a szerencsétlenül járt babbal tehetünk, az a dugványozás, jövőre ecetes flakonok formájában szökken szárba majd, de azt mi már, hál´ isten, nem érjük meg.
Kovács Kristóf
