Választás Izraelben
Lehet, hogy miniszterelnöknek is jó lesz, de ez majd csak később lesz kérdés egyáltalán: az izraeliek túlnyomó többsége egyelőre boldog vele, ő bizonyult ugyanis annak az embernek, aki képes és hajlandó volt arra, hogy harcba szálljon az eddigi miniszterelnök, Benjamin - barátai és ellenségei számára egyszerűen: Bibi - Netanjahu ellen, és legyőzze őt, mégpedig többé-kevésbé elsöprő, 54-46 arányban, a választás tétje pedig, röviden összefoglalva, nem az volt, hogy ki lesz, hanem az, hogy ki ne legyen Izrael miniszterelnöke. És legalább ennyire az, hogy véget érjen a mostani választási kampány, amihez fogható még nem volt Izrael a legenyhébben szólva is mozgalmasnak mondható történelmében, még ha ebből a tel-avivi utcán keveset lehetett látni is. A látványosabb balhék vidéken történtek: a Tel-Avivhoz tartozó Holonban ugyan le kellett tartóztatni egy magáról és az Örökkévaló idevonatkozó paragrafusairól megfeledkezett rabbinust, aki a szent ügy, a vallási hatalom megőrzésének érdekében személyi igazolványokat hamisított, amelyekkel ortodox párthívek szavaztak volna, ha le nem kapcsolják az akciót, és hasonló pártszínekben szavazott volna számos, a választás napjára feltámadt, de a sírba rögvest visszaadminisztrált halott is. Magában Tel-Avivban azonban ebből csak a kereszteződések kellős közepén technozenére táncolva kampányoló jesivabóhereket lehetett látni, továbbá jobb- és baloldali szélsőségesek közti, ideológiai szakadékon átívelő fenékcsipkedéseket, amikért az ultraliberális Merec párt vonható felelősségre, minek osztogattatta gimnazista lányokkal a röpcéduláit.
Bye-bye, Bibi
Az izraeli politikát korábban is csak egészen kevesek tévesztették össze holmi baráti társaság kedélyes évődésével, ami azonban Netanjahu három éve alatt történt, az az edzettebbek idegeit is alaposan próbára tette. Nem mintha túl sok minden történt volna: a kezdeti nagy ígéretekből, amiket az 1996-ban maroknyi többséggel megválasztott Bibi tett, jóformán semmi sem valósult meg, a békefolyamat tapodtat sem haladt előre, viszont egy jó kis katartikus háború sem tört ki, a gazdaságirányítás maradt a napi improvizációk szintjén, köszönhetően azoknak az alkudozásoknak, amikre a koalíciós partnerek kényszerítették a papírvékony legitimitású kormányfőt. Ezzel szemben a politikai kultúra nagyjából a törzsi háborúk szintjére süllyedt, a mindennapos anyázások bűnvádi eljárásokká fajultak, a mostani választási kampánynak pedig végül lett egy halottja is. Ráadásul pont Bibi pártjának, a Likudnak volt az önjelölt kortese a szerencsétlenül járt aktivista, akit egy plakátragasztási verbálcsata utóhatásaként fellépő koponyaalapi törés szólított el idejekorán az élők sorából, bajosan tisztázható körülmények között. Feltehetően baleset volt: de akkor is jellemzi a viszonyok eldurvulását, amiben a legnagyobb felelősség kétségkívül Netanjahut illeti: ő szoktatta rá az izraelieket arra, hogy a politika nem más, mint személyes ügyeink lerendezése más eszközökkel. Nem csoda, hogy háromévi miniszterelnöksége olyan közutálatot termelt ki, amely ha máshoz nem is, a megbuktatásához elegendő népfrontot kovácsolt a lehető legkülönbözőbb indíttatású politikusokból és híveikből.
Hattyúk és dalaik
Bibi megbuktatásához azonban Barak fellépése önmagában még nem volt elegendő: ez elsősorban nem is neki, hanem három másik politikusnak köszönhető. Azoknak, akik az utolsó pillanatig maguk is versenyben voltak a miniszterelnöki címért, a célegyenesben azonban mindhárman visszavonták jelölésüket. Először Azmi Bishara, az Arab Demokrata Párt képviselője köszönt le, akarva vagy akaratlanul, de alaposan megkavarva a dolgokat. Bisharának ugyanis semmi tényleges esélye nem volt a győzelemre, ezt maga is tudta: fellépésével elsősorban az izraeli - azaz izraeli állampolgárságú, az állammal szemben, ha nem is feltétlenül lojális, de legalább passzív - arabok politikai legitimitását kívánta jelezni, és ezzel előmozdítani, illetve felhívni a többi politikai erő figyelmét arra, hogy az arabok léteznek, bajaik és igényeik vannak, ahogy a többieknek is, és ezeket tanácsos komolyan venni, ha másért nem, azért, mert az ő szavazataik is számítanak. Ezt sikerült is elérnie: azzal azonban, hogy búcsúzóul Barakot ajánlotta szavazótábora jóindulatába, majdnem megmentette az ekkor már vesztésre álló Netanjahut, aki természetesen nem sokat késlekedett, hogy Barakot sommásan az arabok, vagyis az Izraellel engesztelhetetlenül ellenséges arabok ötödik hadoszlopának titulálja. Ha bárki más mondja ezt Barakról, Baraknak vége: de mert Netanjahu mondta, Baraknak végül ez sem ártott meg.
Bishara lemondásának másnapján visszalépett Jichak Mordehai, a Centrumpárt jelöltje is, az egyetlen, aki legalábbis ideig-óráig komolyan vehető ellenlábasa volt a két főszereplőnek: bár az általa kreált pártnak önmagában nem nagyon volt jelentősége, maga Mordehai, a ´67-es háború vezérkari főnöke, viszont mégiscsak olyan valaki, akivel számolni illik egy olyan országban, ahol a háború a mindennapok tartozéka. Számoltak is: főleg maga Mordehai, aki nyilván jó ideje tisztában volt az esélytelenségével, és hetek óta már csak azért hagyta fenn magát a jelöltlistán, hogy elcsaklizza a szavazókat Netanjahu táborából. Aztán Barakra hagyta őket, majd vette a kalapját, és távozott. Feltehetően hallunk még felőle.
Utolsónak a Nemzeti Egységpártnak nevezett formáció vezetője, Benny Begin dobta be a törülközőt, ő viszont olyan finom mozdulattal, aminővel kezdő kokottok ejtik le a zsebkendőjüket holmi operai páholyok sötét és buja mélyén. Visszafogottsága, ami abban volt tettenérhető, hogy a megmaradt jelöltek közötti döntést választói lelkiismeretére bízta, feltehetően annak tudható be, hogy Begin, már csak családi okokból (lévén minden idők legkeményebb, az arabokkal szemben legengesztelhetetlenebb izraeli miniszterelnökének, Menahem Beginnek a fia), továbbá azért, mert világéletében a Likud kötelékében repült, csak Netanjahunak sikerült kiutálnia onnan, nemigen látta önmagával összeegyeztethetőnek, hogy a baloldal felé terelje a híveit. Utóbbiak viszont, ha már egyszer Netanjahu miatt maguk is feladták eddigi hovatartozásukat, csak nem voltak hajlandók visszatérni az akolba, tehát a végén mégiscsak Barakra szavaztak ők is.
Hármójuk nélkül ez az eredmény nem jöhetett volna létre.
A vallásosok
A választás a miniszterelnök személye mellett a parlament összetételéről is döntött, és feltehetően az első választás végsőkig kiélezett voltának köszönhetően, afféle pszichológiai mellékhatásként, a kneszet felállása minden korábbinál tiritarkább és használhatatlanabb lesz. Nem mintha idáig egyszerű lett volna a história, lévén a kneszetbe való bejutáshoz, szemben normálisabb parlamentekkel, már másfél százalék is elegendő, az eddigi kormányok tehát jobbára borulékony koalíciók voltak, és nem lesz ez másképp ezúttal sem, sőt. Az Egy Izrael Párt, a Barakot adó koalíció elvben elegendő partnerrel rendelkezik az új törvényhozásban ahhoz, hogy a saját természetes szövetségeseivel - a Centrumpárttal, a liberális Merec párttal, a nehezen meghatározható hovatartozású, de a rendkívül fontos és nagy létszámú orosz emigrációt képviselő Jiszrael Ba-Alija párttal és az ultraszekularista Sinui párttal - barkácsoljon össze valami kormány jellegű csoportféleséget: a vallásos pártok azonban túl jól szerepeltek a választáson ahhoz, hogy egy nélkülük felálló kormánynak sok reménye legyen a zavartalan működésre.
Már amennyire bármilyen izraeli kormánynak bármikor bármennyi esélye volt a zavartalan vagy bármilyen működésre. Márpedig erre most a korábbinál is nagyobb szükség lesz, mert előbb vagy utóbb megszületik Izrael határai mentén a palesztin állam, és viselkedése nem kis mértékben az izraeli kormány magatartásán múlik majd. Miközben tehát kívülről, geopolitikailag Izrael puszta léte válhat kérdésessé, magában Izraelben az utóbbi három, Netanjahu fémjelezte év és az utóbbi néhány, a kampány által a legfinomabban szólva is bemocskolt hét után, a vallásosok és a világiak közti balhék miatt az a kérdés, hogy ha Izrael megmarad Izraelnek, attól még Izrael, vagyis a zsidó állam a zsidók állama marad-e. Mint ahogy sokak szerint az a kérdés is tisztázásra vár, hogy jó-e Izraelnek, ha megmarad a zsidók, és csak a zsidók államának.
A többiek
Ezek tehát a főbb kérdések, amelyekre Ehud Barak majdani kormányának minél sürgősebben választ kell majd adnia, hogy aztán végre - már amennyiben sikerül valamiféle választ adnia - elkezdhessen a tényleges problémákkal, a gazdasággal, a közigazgatással, a polgári és vallási törvénykezés harmonizációjával és főként az infrastruktúrával foglalkozni, mert mialatt a kampány főként egymással összeegyeztethetetlennek tűnő ideológiák mentén osztotta meg az izraeli társadalmat, a valódi kérdések, amelyekben egy valódi kormánynak tennie kéne valamit, épp ezek a fent említett, hétköznapi históriák. Egy olyan országban, amely az idelátogató szemében a világ legbájosabb és legizgalmasabb romhalmazának tűnik, ahol a legnagyobb városban, Tel-Avivban kétféle ház van: amelyiket éppen újjáépítenek, és amelyiket már nem építik újjá, ahol a mentőautó hiába szirénázik, a hangját elnyomja a folyamatos autódudálás, és ahol az izraelieknek maradniuk kellene, de jobbára nem maradnak, mert képtelenségnek tartják, hogy hosszabb távon kibírják benne, ott ezekkel kellene foglalkozni. De erre eddig senkinek nem volt ideje. Az első, akinek a geopolitikai helyzet ezt megadta volna, Netanjahu volt, ő azonban elszalasztotta a lehetőséget. Most, hogy mandátuma dicstelen véget ért (sőt, vereségét látva, pártja vezetéséről is lemondott, és aligha tételezhető fel, hogy bárkinek is eszébe jutna, hogy visszahívja), talán épp ez, hogy nem tett semmit, bizonyul legnagyobb és egyetlen erényének.
Szerencsés esetben.
Kevésbé szerencsésben háromévi miniszterelnöksége a katasztrófa kezdetét jelentheti Izrael számára.
Kovács Kristóf
(Tel-Aviv)
