A művészetek közül számukra a legfontosabb a film, és erről a jelek szerint képtelenek lehasadni ezek. A magyar lebukások történetében volt már tragikus epizód, a Tar Sándoré, tragikomikus, mint például a beszervezését az antiszemitizmussal legitimálni próbáló Bácskai Tamásé, és volt egy - mit egy: a! - katartikus, az Esterházy édesapjáé, amiben két dolog volt katartikus, egyrészt az, hogy a Javított kiadásból az érdeklődő megtudhatja, mit jelent a keresztényi szeretet és megbocsátás, amikor tényleg az, ami, másrészt azért, mert a maga puszta létével igazolja, hogy a katarzist nem az istenektől kapja vagy a füle mögül rántja elő bűvész módjára az ember, hanem először is önmagával, az emlékeivel, a világképével, a mindenével kell megharcolnia annak, aki katarzist akar. Volt továbbá a Csurkáé, ez tragikusan indult, de aztán Csurka politikai pályafutása következtében értelmezhetetlenné vált, nevezhetnénk buffóabszurdnak, de ilyen nincs, legalábbis eddig még nem volt. És volt még minden bizonnyal számos, egészen a historico-comico-pásztoriig bezárólag, mindenesetre annyi világos, hogy lebukott besúgónak sem vagyunk egyenlőek, úgy tűnik.
Vannak aztán a megbánt, na jó, meggyónt lebukások, mint amilyen az Elia Kazané, aki A látogatók címmel filmet írt és rendezett, mondjuk ki, alkotott, arról, hogy az árulásnak igenis van erkölcsi létjogosultsága, ha jó ügy érdekében történik, bár annak igazolásával a film adós marad, hogy van-e joga egy árulónak erkölcsi létjogosultságok ügyében állást foglalni, avagy legyen szíves és kussoljon inkább egy életen át; de így a kérdés egyfelől önfarkába harap, másfelől a film amerikai, közünk nincs hozzá.
Van aztán a Szabó Istváné.
*
Szabó István lebukásával, ezt sugallja lebukásának utóélete, bálvány dőlt a porba és zúzódott ízzé-porrá, illetve dehogy. Bálvány nem zúzódik ízzé-porrá, bálvány feltápászkodik, leporolja magát, és bálványabb lesz, mint újkorában, de tényleg: az a kis karcolás, amit azon a felhőostromló lábikráján ejtettek neki a méltatlanul acsargók, az csak direkte jól áll neki, kap tőle egy olyan patinás stichet, kiköpött tépett zászló lesz belőle, mondhatni.
Szabó István története, meg kell hagyni, valóban nagyjátékfilm után kiált, bár hagy maga után kívánnivalókat. Először is: mi lenne a vége? Tragikus? A főhős a végén önkezével? Vagy bizakodó? A főhős összejön egy volt besúgott lányával, aki, mint afféle mai fiatal, pökik a múltra, csak a jövő, az legyen fényes? Prófétai? A főhős számot vet életével, és mondjuk kísérleti állatokat szabadít ki egy gonosz farmakológus laboratóriumából? Egyáltalán, hol fog ez végződni?
De még a vége előtt is vannak problémák. Azon a szálon, hogy a főhős egy barátját konkrétan felakasztják, ha a főhős nem jelent, még volna mit varrogatni. Az sötét rejtély például, hogy miért érte meg a kommunistáknak egy beazonosított ballonkabátos felkelőt becserélni néhány piszlicsáré jelentésre a kollégák öltözködési és vásárlási szokásairól. Hacsak az a kérdés nem helyénvaló mégiscsak, és ha igen, akkor új adattal, mondhatni, dimenzióval gazdagodik a kép a Kádár-korszak és a III/III természetrajzával kapcsolatban: hogy ennyire ördögien okosak lettek volna? Tényleg tudták, hogy egy megroppantott gerincű nemzedék többet ér egy felakasztott ballonkabátosnál? A róluk eddig napvilágra került összes leírás szerint nettó lábasjószágok voltak szellemileg, a Javított kiadásból az derül ki, hogy trafikosnénikre vadásztak meg kanasztakörökre, bölcsek lehettek, mert tudták, hogy a diktatúrát nem ravaszul adagolni kell, hanem önteni, ahogy a csövön kifér - de okosak nem.
Ennek ellenére, úgy tűnik, mégiscsak sikerült nekik. A sztori gömbölyödik tovább, seperc új főszereplő keletkezik, a ballonkabátos felkelő. Aki ballonkabátosban a filmszakma egyöntetűen felismeri Gábor Pált, míg a nem filmszakma egyöntetűen felismeri nem Gábor Pált, de nyilvánvalóan a filmszakma tudja jobban, elvégre ők találkoztak többet Gábor Pállal, filmes a filmest ismeri fel, történész a történészt, kőfaragó és balett-táncos a kőfaragót és balett-táncost. A filmszakma kiáll Szabó István mellett. Aláírások keletkeznek, levél nyílik. A lebuktatónak címezve, hogy hát miért is tette ezt, és miért pont most, a filmszemle alkalmából, hiszen a filmszemle alkalom, a hazának lábujjhegyen kéne osonnia, hogy ne zavarja, nem holmi történelemmel jönnie, ráadásul irigységből. Mert mi másból tenné: irigykedik, a sikerekre, kéri ki magának az inzultust a filmszakma nevében nyíló levél. Hogy miféle sikerekre, azt a levél nem részletezi, a sikerekre, na. A megkapó pillanatokra, amelyek a magyar filmművészetnek köszönhetőek, a vígjátékok pezsgő és eredeti fordulataira, a művészfilmek dekoratív nagytotáljaira és fojtottan lüktető párbeszédeire. A szellős Rawalpinditől a nyüzsgő Schwacht bei Zungli am See-ig ismert és elismert magyar filmművészetre. Más, mint irigység, nem indíthatta, aki a filmszakma ellen mert fenekedni. Az egy olyan kis félresikerült, éhes, azért vonyít.
*
Szabó István lebukásának története még nem íródott meg, lehet, hogy nem is fog, szétfolyik a homokba, ahol egyébként tulajdonképpen a helye volna; de megíródhatna még. Talán még érdekes is lehetne, van benne anyag, de ez az azonnali, feltétel és pontosabb ismeretek nélküli akolszolidaritás ezt a lehetőséget feltehetően kizárta. Annak a gyanúját hagyta meg, hogy a filmszakmának nem volt ideje kivárni a történet végét, nem is az érdekli, hanem a saját sorainak egysége. A filmet állami pénzből készítik, az állami pénzek odaítéléséről formális és informális módon egyaránt döntenek, ami egyébként rendjén is van, illetve elkerülhetetlen, de a filmszakma nem engedheti meg magának, hogy egyik prominense besározódjék, az ilyesminek beláthatatlan következményei lehetnek egy olyan helyzetben, ahol nem kevés pénzről van szó, annál azonban kevesebbről, mint amennyit a tényleg teljes szakma igényelne. Ostromlott várhoz hasonló helyzetben tehát, és ha Dobó István a filmszakmában dolgozott volna, kitünteti Hegedűs hadnagyot, nem pedig felakasztja, ami egyébként is szívtelenség. Továbbá: a filmet állami pénzből készítik, nem kevésből, a filmesnek tehát el kell fogadnia, amit a mindenkori állam neki diktál, függetlenül attól, hogy ez a diktátum miben is álljon éppen. Meg aztán állami pénzből működik az ügyosztály is, kollégák alkudoznak, három év besúgásból kiáll egy akasztás elhalasztása, ha egymás között megállapodnak az egyívásúak. A másívásúak pedig irigykedhetnek.
Mindennek remélhetőleg véget fog vetni az a folyamat, hogy egyre olcsóbb, egyre kézibb kamerákkal lehet filmet felvenni, megvágni, egyszer majd biztos montírozni meg miacsudázni is, persze akkor még mindig ott lesz a lassan legnagyobb tétellé összeálló PR-tevékenység, de talán mégis eljön egyszer az a pillanat, amikor filmet az csinál, aki úgy érzi, hogy van neki miért, és nem csak az, akinek lehet. Addig is azonban a filmszakma kiállt Szabó István mellett, anélkül, hogy pontosan tudná, tudhatná, mi történt valójában. Meglehet, némi akolmelegre áhítozó szentimentalizmusból, de nyilvánvalóan érdekből is, ezzel visszamenően súlyosbítva, mert aktualizálva azt. És persze bebizonyította, hogy Szabó Istvánnak igenis vannak barátai, lehet, pont olyanok, mint amilyeneket megérdemel. És hogy megy tovább félre ez a történet, mert így akarják, a saját hazugságai temetik végül maguk alá, és így fog elfelejtődni, és egyre kevésbé világos, hogy hol kezdődött, csak az, hogy hol fog végződni, sehol.
A szerző lapunk volt munkatársa, dramaturg.
