A bébiszitter pere: Az angol vádlott

szerző
Kovács Kristóf
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Louise Woodward, az először gyilkossággal megvádolt, majd egy bostoni esküdtszék által alig két hete bűnösnek talált és így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt 19 éves angol bébiszitter szabad, mint a madár: a tárgyalásvezető bíró az amerikai igazságszolgáltatási gyakorlatban merőben szokatlan módon szembeszállt az esküdtszék döntésével, s a vádat nem szándékos emberölésre mérsékelve 279 napi börtönbüntetésre - azaz éppen a vizsgálati fogságban eddig eltöltött időre - ítélte Woodwardot, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát.

Louise Woodward, az először gyilkossággal megvádolt, majd egy bostoni esküdtszék által alig két hete bűnösnek talált és így életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt 19 éves angol bébiszitter szabad, mint a madár: a tárgyalásvezető bíró az amerikai igazságszolgáltatási gyakorlatban merőben szokatlan módon szembeszállt az esküdtszék döntésével, s a vádat nem szándékos emberölésre mérsékelve 279 napi börtönbüntetésre - azaz éppen a vizsgálati fogságban eddig eltöltött időre - ítélte Woodwardot, aki mindvégig ártatlannak vallotta magát.

Louise Woodward pere olyan volt, amilyennek lennie kellett a tárgyalásos krimiken, majd az O. J. Simpson-ügyön edződött közönség igényeit kielégítendő. Nem volt ok panaszkodni a szereplőkre sem: az ügyész robusztus kérlelhetetlensége, évszázados hagyományokon és cukormentes rágógumin edzett intonációja, demagóg retorikája és az ügyvéd hadonászva elővezetett érvelése tökéletesen megfelelt annak, amit kellő hollywoodi előképzettséggel egy amerikai tárgyalóteremtől elvárhatunk; a bírót akármelyik kedves néző könnyűszerrel beazonosíthatta apafigurának, ami pedig a két főszereplőt illeti, kívánni sem lehetne náluk tökéletesebbet. Az áldozat csecsemő, a vádlott pedig egy kamaszkorából épp kilibbenni készülő lány, egyszerre nyílt és mély titkokat sejtető tekintet, bilincsbe vert ártatlanság, meg ami még a szombat esti telekommunikációs közhelyszótárba belefér.

Ami biztosan megtörtént,

az a sokat ígérő szereplőlistához képest viszonylag egyszerű, és ettől talán még szomorúbb. Matthew Eappen, egy Boston környéki középosztálybeli orvos házaspár nyolc hónapos fia január közepén, hogy hogyan és miért, ma már kideríthetetlen, beüthette valamibe a fejét és a csuklóját. Utóbbi eltörött anélkül, hogy ezt bárki felfedezte volna (ami orvos szülők esetében szokatlannak tűnik, de az is igaz, hogy egy csecsemőnél nem könnyű észrevenni), és a feje is megsérült. Február 4-én olyan rosszul lett, hogy kórházba vitték. Itt halt meg öt nappal később, február 9-én, az agyban fellépett belső vérzés következtében.

A kórházi leletek alapján a vád azt vélte bizonyítani, hogy Matthew a Louise-tól elszenvedett bántalmazás - erős rázás és a fejének egy kemény tárgyhoz ütése - miatt halt meg, a védelem viszont azzal érvelt, hogy a tragédiát a korábbi, észrevétlenül és így kezeletlenül maradt sérülés (és esetleg az önmagában még nem halálos rázás fatális összjátéka) okozta. A leletekben nem volt kimutatható koponyaduzzanat, ami a friss fejsérülés elkerülhetetlen velejárója, sem nyaki és gerincsérülések, amit az erőteljes rázás kellett volna hogy okozzon. A mikroszkópos szövetvizsgálatok, a CT-leletek és az operációkor az agyi sérülés helyén talált folyadék összetétele egy régebben keletkezett repedésre és újra bevérzett vérömlenyre utalt. Az egyik döntő bizonyítékot azonban, egy fényképfelvételt, amelyen látható volt a korábbi, már hegedni kezdő sérülés nyoma, csak a per utolsó napjaiban kapta kézhez a védelem, az idő már nem volt elegendő az esküdtek áthangolására.

Az első ítéletet ugyanis (amely szándékosan és rosszindulatból elkövetett gyilkosságban találta vétkesnek Louise Woodwardot, és ezért automatikusan életfogytiglani, legkorábban tizenöt év múlva feloldható börtönbüntetéssel sújtotta) esküdtszék hozta, ahová a bekerülés egyetlen feltétele az, hogy becsületes amerikai legyen az ember; joghoz és törvényszéki orvostanhoz érteni nem kell. Az esküdtek ítélete általában megfellebbezhetetlen, bár éppen Massachusetts állam törvényei feljogosítják a bírót arra, hogy felülbírálja az esküdteket: megsemmisítheti az ítéletüket, módosíthat rajta, vagy akár újra is tárgyaltathatja az egész pert.

A lehetőség megvan Massachusettsben, de kifejezett ritkaságnak számít, hogy valaki éljen is vele.

Hiller Zobel bíró

azonban, akit egyébként is szerfelett önálló, már-már önfejű bírónak tartanak, szembeszállt az esküdtekkel, még ha a legenyhébb módon is. Nem mentette fel a vádlottat, mindössze enyhítette az ítéletet: gyilkosság helyett gondatlanságból elkövetett emberölésért marasztalta el. Ennek a büntetése maximum húsz év, minimuma nincs, innen kezdve tehát alig meglepő, hogy Louise Woodward annyi szenvedés és rágalmaztatás után a vizsgálati fogsággal, az eddig letöltött uszkve nyolc hónappal végül is megúszta. Mehet, amerre akar, feltehetően haza Angliába, ahol jócskán lesz majd része ünneplésben és szeretetben, előbb-utóbb valaki felveszi bébiszitternek is.

Zobel bíró az ítélet indoklásául saját lelkiismeretét hozta fel, amely nem bírt volna együtt élni a gondolattal, hogy egy 19 éves lányt minimum tizenöt évre börtönbe küldjön olyan bizonyítékok alapján, amelyek egyértelműnek nemigen nevezhetők. A közvéleményre, hangsúlyozza a nyilatkozat, Zobel bíró fittyet hány. Valószínűleg így is van. Egy bírót, kivált, ha öreg, sok jogi csatában megőszült illetőről van szó, mint amilyen a 65 éves Hiller Zobel, nem renget meg alapjaiban, ha az Interneten népszavazni lehet a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról, ha web-site-ok állnak össze a semmiből úgyszólván, amelyeken Louise ártatlanságáról szóló prózai ódákhoz lehet csatlakozni vagy épp

rémhírek és összeesküvés-teóriák

terjesztésébe beszállni.

Ezekből nem volt hiány. A legszebb példány Angliából, közelebbről a Manchester környéki Eltonból, Louise szülőfalujából származik, és nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a lány kis híján egy angolellenes ír összeesküvés áldozata lett. Tény, hogy az ügy szereplői, és hogy, hogy nem, úgyszólván kizárólag a vád képviselői közt sokan viselnek ír származásra utaló nevet, élükön Thomas Reilly kerületi ügyésszel, a vád hivatalból kirendelt felettes énjével, aki jövőre pályázni akart az államügyészi posztra, bár lehet, hogy a történtek után meggondolja magát. Tény továbbá az is, hogy Új-Angliában, Amerikának azon a részén, ahol a gyarmat szabadságharca kitört, kell lennie valamiféle angolellenes történeti hagyománynak, ami a gyarmatosítók ükunokájának láttán, amint épp a szabadságukat kivívók dédunokáját rázogatja, amíg annak ki nem loccsan az agyveleje, nyilván felcsap, de ez a massachusettsi tárgyalóteremben lezajló angol-ír háború kissé keresett gondolatnak hat. Ám tény az is, hogy a világ szörnyű lenne, ha olyan volna, amilyennek a kisvárosi háziasszonyok elképzelik - és tény az is, hogy szörnyű hely.

A másik rémhírgyűjtemény a per kezdetekor élte fénykorát, amikor a közvélemény még egyértelműen bébiszitter-ellenes volt, Louise Woodwardot afféle monstrumként kezelte, utódjaként azoknak a hideg tekintetű previktoriánus brit nőknek, akik miatt a brit férfiak hajóra szálltak, ha akármilyen vacak sajkára vagy lélekvesztőre is, mindegy, csak elvigye őket anyáik és feleségeik közeléből, és menekültükben gründolták a Birodalmat. Ezekben a hírekben, ebben a médiatálalásban Louise még szadista gyilkos volt, érzéketlen szörnyeteg, aki az alatt az öt nap alatt, amíg Matthew Eappen odabenn haldoklott, a lábát se tette be a kórházba. Korának és kontinensének szükségszerű, ám ettől nem kevésbé elborzasztó végterméke egyfelől, O. J. Simpson lelki leánya másfelől. Hogyan lett belőle ártatlanul meghurcolt, kis híján odaveszett Hamupipőke; Matthew szülei, a hidegen bosszúért érvelő mama és a minden lehetséges alkalommal pityergéssel kommunikáló papa hajtották a malmára a vizet, vagy az Internet lehetőségeinek beáramlása a jogszolgáltatásba; az, hogy a világhálónak köszönhetően a per a tárgyalóterem intimitásából kitört a köztérre, ahol egy egérklikkeléssel bárki, ha nem is ügydöntve, de legalább véleménynyilvánítva népszavazhatott egy kérdésben, amelyről fogalma sincs: ki tudja.

Egyébként mindegy is. Matthew Eappen marad, aki lett, halott, és Louise Woodward esetében is eltart egy darabig, amíg kiheveri ezt a lidérces kalandot, bármi legyen is a szerepe benne - a törvény ugyanis ezt az utóbbi kérdést végül mégsem tisztázta maradéktalanul. Mint ahogy azt sem, hogy van-e keresnivalója a virtuális demokráciának a tárgyalóteremben, avagy érdemes-e tv-shop franchise-zá nyilvánítani az igazságszolgáltatást, vagy csak elkerülhetetlen.

kovács kristóf

szerző
Kovács Kristóf
publikálva
1997/46. (11. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...