Ara-Kovács Attila

Mohamed Murszi, Egyiptom iszlamista elnöke, kihasználva az augusztus eleji sínai-félszigeti terrortámadás keltette országos felháborodást, pár nap alatt szélnek eresztette a hadsereg Nyugat-barát főtisztjeit.

Ukrajnában októberben lesz a parlamenti választás, mindeközben az elnök és a mögötte álló kormány, valamint ellenzékük tehetetlenül vergődnek a közösen teremtett káoszban. Viktor Janukovicsnak sikerült, ami eddig egyetlen elődjének sem: egyszerre került szembe az Európai Unióval és Oroszországgal.

Mitt Romney azt sugallja, hogy Obama óvatos geopolitikai lépéseiben Európa dekadens liberalizmusa munkál, szemben az amerikai konzervatívok messianizmusával. Elképzeléseiben már eleve bele van kódolva Bush minden korábbi tévedése, míg a Bush-korszak vívmányainak ígérete fájóan hiányzik belőlük.

A Romániában fellángoló hatalmi harcokat a lakosság és az Európai Unió eddig döbbent visszafogottsággal szemlélte. Az unió magatartása tulajdonképpen érthető; mind a kormány, mind pedig Traian Basescu államfő - a két szemben álló erőcentrum - a legszebb arcát igyekezett mutatni eddig Brüsszel, de még Washington felé is, elébe mentek mindennemű együttműködésnek, egymásra licitálva álltak ki az európai értékek és a közös európai érdekek mellett.

Eléggé kétséges, hogy sokak érdeklődését felkelthetné a távol-keleti Kuril-szigetek – másik (japán) nevén az Északi Területek – hányatott sorsa, pedig ez a kietlen vidék ismét a nemzetközi politika homlokterébe került. Nem véletlenül, hisz az általuk képviselt probléma nem csak a második világháború utolsó zárványának számít, de geopolitikai súlya sem átlagos.

2009-ben Traian Băsescu román elnököt 5 millió választópolgár voksa segítette, hogy megőrizhesse elnöki pozícióit még egy terminus erejéig. Múlt vasárnap 8 millióan voksoltak arra, hogy távozzon. Nagyon sokan szavaztak tehát ellene – de nem elegen.

Nem a Nyugat, hanem Oroszország fegyverezte fel a szír hadsereget, amire támaszkodva saját lakossága ellen fordult a rezsim. És Oroszország, nem pedig a Nyugat szállított technológiát az iráni nukleáris programhoz.

Băsescu a jobboldalon ott folytatta, ahol a baloldalon abbahagyta, korábban az állampárti múlt terhével küszködő szociáldemokratákat akarta megfojtani, most a kormányzati sikerei teljében fürdő jobboldali liberálisok megsemmisítésére tört, hogy saját pártja megszerezhesse a teljes dominanciát.

Az uniós programok segítségével arab fiatalok ezrei tanulhattak Európában, akik elhitték, hogy otthon sem kell majd lemondaniuk a demokráciáról. Elvárásaik bizonyos fokig teljesültek, de a különbségek mégis óriásiak.

Szíriában és a szír események befolyása alatt álló térségi államokban nem ugyanannak az arab tavasznak a szele fújdogál, mely sikeressé tette az észak-afrikai tömegek lázadását. Itt nem rendszerváltás a tét, hanem hatalmi térnyerés. A célok között a demokráciára való hivatkozás a fügefalevélnél is kevesebb, amit viszont ez rejteni remél – azaz a síita–szunnita irányzatok politikai küzdelmét –, az annál nyilvánvalóbb.

A régi rezsim által gyakorlatilag elvesztett elnökválasztás paradox módon mégis e rezsim egyfajta győzelmét hozta, hisz megmutatta: az iszlamista tömegdemonstrációk, az ellenpropaganda, a múlttal való leszámolás aktuális forradalmi üzenete mindössze négyszázaléknyi előnyt biztosított annak a mozgalomnak, amely korábban egy, akár 80 százalékosnál is nagyobb győzelem illúziójában ringatta magát.

Băsescu elnökségének valamivel több mint öt éve a maga képére formálta Románia politikai profilját és az intézményi rendszert is. Mindenhova saját embereit ültette be, dacolva olykor saját pártjának a szándékaival is, de különösen olyan pártokkal és pártszövetségekkel, amelyek az ellenfelei voltak.