Bár a szír vezetés gyorsan magához tért a rá mért váratlan és erőteljes csapások után, intézkedései egy tipikus végjáték jegyeit viselik magukon, és a felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy az utolsó tartalékok mozgósításáról van szó.
Július 18-án egy 40 kilogrammos bomba robbant a nemzetbiztonsági központ erődszerűen megerősített épületének konferenciatermében, mely megölte Daúd Radzsha védelmi minisztert, helyettesét, Aszef Savkatot, valamint a korábbi védelmi minisztert, Haszan Turkmani tábornokot. A belügyminiszter és a titkosszolgálat vezetője súlyosan megsérült. Az előző napon a lázadók már a fővárosban is feltűntek, senki sem érezhette magát biztonságban – noha a közintézményi rendszer működése nem állt le. A jelentések szerint az elmúlt napok felgyorsuló eseményeinek hátterében az áll, hogy a Damaszkusz környékén lévő két nagy palesztin menekülttábor lakói is a felkelők oldalára álltak. Ez egy több évtizedes, szoros kapcsolatnak vetett véget, hisz a Szíria területén átmeneti otthonra, de mindenképp viszonylagos biztonságra lelő palesztinok – jelenleg valamivel több, mint százezer ember – nagyon sokat köszönhetnek az Asszad-rezsimnek. Igaz, az is mindig számíthatott rájuk, ha szüksége volt könnyen mobilizálható erőre Izrael ellen.
A jelek szerint a központi vezetés e drámai pillanatokban sem veszítette el a fejét. Egyrészt azonnal új vezetőket nevezett ki a meggyilkoltak helyére, másrészt elrendelte a török határ menti – főként a kurdok által lakott területek nyugalmát biztosító – csapatai visszavonását Damaszkusz és Aleppó közelébe. A döntésnek nem csak katonai, de politikai következményei is jelentősek: Asszad ugyanis széles körű, autonóm jogokat ígért a kurdoknak, sőt fegyverekkel is ellátta őket, hogy készek és képesek legyenek lekötni azokat a török erőket, amelyek a határ túloldalán ugrásra készen állnak, s amelyekkel a kurd szervezetek évtizedek óta konfliktusban állnak.
Ésszerű, de nagyon kockázatos lépés ez Damaszkusz részéről, hisz ezzel nem csak tovább élezi az egyébként is elmérgesedett szír–török viszonyt, de a kurdoknak tett ígéretekkel lényegében lépést tett Szíria területi integritásának feladása felé is.
A széthullásnak más jelei is vannak, s úgy tűnik, Asszadék csak tudomásul veszik azt, amit nem tudnak elkerülni. Számos jelentés ad hitelt annak a híresztelésnek, miszerint Basar el-Asszad elnök, aki egyébként jelen kellett volna legyen a július 18-i találkozón, csak azért úszta meg élve a merényletet, mert már nem tartózkodott Damaszkuszban. Családjával együtt, napokkal – de legalábbis órákkal – korábban az északnyugati mediterrán partszakaszon lévő Latakiába menekült; ez a szíriai alavita közösség tradicionális hátországa. Ráadásul a Tartusz és Latakia közötti partszakasz előtt egy jelentősebb orosz hadiflottilla cirkál.
Azt követően, hogy Damaszkuszban is elszabadultak a harcok, az alavita civil lakosság hátrahagyva mindenét, szintén Latakia és Tartusz felé vette az irányt. Ám minthogy a tengermellék és a Damaszkusz között elterülő terület, beleértve az autópálya által összekötött nagyvárosokkal (Homs, Hamah), az ellenzék fő fészkeinek számítanak, ezért az alavita csoportok a libanoni Bekaa-völgyön át menekülnek, a déli Al Maszna határátkelőnél lépve be Libanonba, és az északi Dabusszijánál lépve ismét immár alaviták által lakott szír területre. Ebből arra lehet következtetni, hogy az eddigi vezetés feladta Szíriát, s arra törekszik, hogy létrehozza a maga miniállamát a nyugati tengermelléken.
Ha ez megtörténik, akkor végérvényesen szertefoszlik az az integrációs kísérlet, amely a 20. század elején vette kezdetét. Korábban ugyanis – leszámítva a síita felekezethez tatozó alaviták által lakott Latakia kormányzóságot – Szíria területét és főként legnagyobb városait, gazdag szunnita közösségek tartották ellenőrzésük alatt; velük együtt jelentős számban drúzok és keresztények is éltek ott. Az alaviták ideje csak a francia mandátum idején (1920–1946) jött el igazán; felhasználva a megszálló hatóságok által biztosított előnyöket, a közösség tagjai beljebb húzódtak az országba, s az elit meghatározó részévé váltak, míg végül az arab nacionalizmus szellemében fogant Baath párt révén övék lett a teljes politikai – s persze katonai, rendőri – hegemónia. A Hafez el-Asszad alapította dinasztia törékeny, de a diktatúra körülményei között mégis jól működő állami intézményrendszert hozott létre, amely az alaviták, a drúzok, a keresztények, az izmaeliták és nem utolsósorban egyéb síita csoportosulások szövetségeként működött, nagyrészt a most fellázadt szunniták ellenében.
Ha igaz, hogy Basar el-Asszad elnök elhagyta a fővárost, akkor tulajdonképpen Líbia diktátora, Moammar Kadhafi menekülési tervét másolja, hisz az is ősi törzsi központja, Szirt felé vette az irányt, amikor a felkelők behatoltak a fővárosba, Tripoliba. De a hasonlóságnak ezzel vége is, elvégre Szíria területén egyelőre nem harcol idegen fegyveres erő. A török hadsereg egyetlen F4-es Phantom gépét, mely megsértette a szír légteret, azonnal le is lőtte a légvédelem, a határok mentén felsorakozó reguláris török erőket, illetve a délen, Jordániában mozgósított páncélos ezredet egyelőre visszatartja az a damaszkuszi közlés, hogy kémiai tömegpusztító fegyvereket vetnek be, ha ezek átlépnék a határt. Ráadásul Asszadot és családját Tartusz és Latakia kikötőiben orosz hadihajók várják, sőt bármikor menedéket kaphatnak a Tartusz mellett működő orosz katonai támaszponton is.
E lehetőség messzemenően beleillik a moszkvai kalkulációkba, melyek az utóbbi napokban alaposan átalakultak. Az orosz diplomaták már egy ideje igyekeztek úgy tenni, mintha az események formálásához semmi közük sem lenne, vagyis a szíriai vérontásért a putyini Oroszország a legcsekélyebb mértékig sem lenne felelőssé tehető. A legérdekesebb narratívát e téren Vjacseszlav Matuzov Közel-Kelet-szakértő adta közre nem is oly rég. Az izraeli liberális Ha’aretz ismertette részletekbe menően Matuzov felszólalását egy múlt heti, washingtoni kerekasztal-beszélgetésen. A volt kormányzati tisztviselő, jelenleg az Orosz–arab Baráti Társaság elnöke azt találta mondani, hogy „Oroszországnak semmi szüksége az arabokra, épp fordítva, az araboknak van csak szükségük Oroszországra ”. Bár ebbéli kijelentése – az események tükrében – erősen megkérdőjelezhető, mondandójának további részletei azért figyelemre méltóak:
„Oroszországnak nincs szüksége arab gázra, nincsenek olyan orosz energetikai vállalatok, mint például a Shell, melyeknek globális [a térségre is kiterjedő] aspirációi lennének… Nem Asszad sorsa foglalkoztatja Oroszországot – nincsenek ehhez fűződő érdekeink, a Tartusz melletti orosz bázis sem komoly vállalkozás. Nagyon pragmatikusan viszonyulunk a kérdéshez, s készek vagyunk bármely percben magára hagyni Asszadot. Ami viszont tényleg foglalkoztat minket – és ezt Lavrov külügyminiszter nagyon világosan kinyilvánította –, az a világ állapota, amit utódainkra hagyunk. A rendszerek megváltoztatása precedenst teremt, ha leromboljuk az érvényben lévő nemzetközi jogrendszert, mely tiltja a külső beavatkozást, akkor egy bizonytalan világot hagyunk a jövőnek. Katonai megoldásokkal élni rendkívül veszélyes dolog.”
A szakértő még hozzátette: az orosz álláspont sokkal közelebb van az izraelihez, mint az amerikai, hisz ezt is, azt is váratlanul és kellemetlenül érintette „a rendszereket megdöntő” arab tavasz. Amerika viszont támogatja a közel-keleti „felfordulást”. Ezt – állítja a szakértő – Vlagyimir Putyin közelmúltbeli izraeli látogatásán nyilvánvalóvá is tette.
E megállapításokban van némi igazság, ám mégis érdemes őket bizonyos fenntartással kezelni. Az tény, hogy Izrael és Oroszország számára egyaránt kockázatos, beláthatatlan következményekkel terhes az a perspektíva, amit az arab tavasz nyitott meg a Közel-Keleten. Nem csoda, hogy a Kreml most – másokra, így Izraelre is mutogatva – igyekszik menekülni a következmények elől. Ám azt elvárni a világ egyetlen globális hatalmától, Amerikától, hogy az oroszokhoz hasonlóan cselekedjen, magára hagyva a térséget, nem segítve az ott élők törekvéseit, pont olyan cinikus magatartás, mint az, amivel most a Kreml magára készül hagyni eddigi üdvöskéjét, Asszadot.
Továbbá: való igaz, a nemzetközi jog lerombolása bizonytalan jövőt hagyományoz az utókorra, sőt már a jelen számára is kockázatos vállalkozás, ám nem a Nyugat, hanem Oroszország fegyverezte fel a szír hadsereget, amely most a civilekre tört. És Oroszország, nem pedig a Nyugat szállított technológiát – és a kezdetekben állítólag még nyers uránt is – az iráni nukleáris program számára, ami elindította az arab tavaszt követő legnagyobb kihívást, a síita–szunnita konfrontációt, melynek egyik fontos fejezete Szíria mostani széthullása.
