Elég meglepő módon, még a liberális Gazeta Wyborcza is lelkendező cikkben köszöntötte az amerikai republikánusok elnökjelöltjét lengyelországi vizitjének alkalmából, s nem fukarkodott azzal sem, hogy emlékeztesse az olvasókat a méltánytalanságokra, amelyeket – a lap szerint – Barack Obama Lengyelországgal szemben eddig elkövetett. Azért is furcsa ez a lelkendezés, mert Mitt Romney első külföldi – azaz angliai, izraeli és lengyelországi – kampánykörútját általában jól előkészített politikai produkcióként értékeli mindenki, melynek címzettje a kevéssé művelt, Európát lenéző, ókonzervatív amerikai választópolgár. És legkevésbé sem maga Európa.
Vannak, akik csak baklövéseket látnak, és vannak, akik profi kalkulációkat azokban a kijelentésekben, amelyeket a jobboldal elnökjelöltje megengedett magának a látogatás során. Minthogy szemmel láthatóan jól felépített választási kampányról van szó, alighanem ez utóbbiaknak van igazuk, bár azok sem állnak túl messze a valóságtól, akik túlzást és otrombaságot emlegetnek. A kérdés csak az, hogy valóban mindössze baklövésnek tekinthető-e, ha egy politikus – messze hazájától, de választóinak üzenve – másokat provokál?
A válasz a kérdésre egyszerűbb, mint gondolnánk. Mitt Romney szavai, illetve minden egyes megnyilatkozása gyakorlatilag ellenpontozni igyekszik mindazt, amit az elmúlt négy esztendőben, sőt, még azon túl is, a 2008-as kampánnyal kezdődően Obama tett, vallott, kinyilvánított. Érthető módon, elvégre Obama politikai hitvallása mégiscsak a George W. Bush által hátrahagyott problémahalmaz felszámolására tett fel mindent.
Obama 2008-as kampányának egyik, Amerikában is jelentős visszhangot keltő csúcspontja berlini látogatása volt; ottani beszédét – persze meglehetős túlzással – fontosságban Kennedy 1963. június 26-án, a berlini fal tövében elmondott beszédéhez mérte akkor szinte mindenki. Romneyt ezzel szemben most egyedül Izraelben ünnepelték harcias, palesztinellenes ömlengései okán. És persze Lengyelországban, ahol máig nem tudják Obamának megbocsátani, hogy a kelet-európai rakétavédelmi pajzs terve egyre inkább inflálódik, s hogy egy alkalommal az elnök nem „náci”, hanem „lengyelországi koncentrációs táborokról” beszélt.
Obama négy évvel ezelőtt Amerika kivezetését ígérte a közel-keleti posványból, s pontosan megszabta a dátumát az Irakból és Afganisztánból történő kivonulásnak. Romney most olyasmiket ígér, ami egyenértékű lehet az újbóli bevonulással.
Obama annak idején felmutatta az Amerikát és Európát összekötő legfőbb értékeket és mérvadó érdekeket: egyszerre üzent az amerikai választóknak s tett hitvallást az európai szövetség mellett. Romney mostani európai útja az Amerika és Európa közötti különbségekre összpontosított, szembeállítva – Robert Kagan hajdani szellemes, de legalább ennyire hamis szimbolikája alapján – a harcias-macsó Amerikát (Mars) a behódoló-feminin Európával (Vénusz).¹ Ez a szemlélet nyilvánvalóan azt hivatott sugallni, hogy Obama óvatos geopolitikai lépéseiben Európa dekadens liberalizmusa munkál, szemben az amerikai konzervatívok istentől megtámogatott messianizmusával. Romney elképzeléseiben már eleve bele van kódolva Bush minden korábbi tévedése, míg a Bush-korszak egyes vívmányainak ígérete fájóan hiányzik belőlük.
Bár az amerikai elnökválasztás már elkezdett kampányának tétje világos, annak fontos mögöttes világára viszont árnyékot vet a gazdasági válság, s ez eltakar szemünk elől sok lényeges mozzanatot. Mindenekelőtt azt, hogy a bizonytalanságoktól megrettent kisember érthető módon ragaszkodni próbál a közhelyek biztos (konzervatív) kelléktárához, ám maga a konzervativizmus továbbra is képtelen a világ számára pozitív alternatívát felmutatni. Ennyiben a liberalizmus és a konzervativizmus, az amerikai elnökválasztásban is újrafogalmazódó küzdelme gyakorlatilag nem más, mint egyenlőtlen felek „műveltségi versenye” olyasmiért, ami a világra nyitottak számára már eleve megadatott, s ami azoknak, akik saját nemzeti kisszerűségükhöz szeretnék a világot visszavezetni, akkor sem adatik meg, ha ahhoz minden feltétel rendelkezésre állna. Mi ezt a mai Magyarországon mindenkinél jobban tudjuk, érezzük, szenvedjük.
E szempontból Mitt Romney európai és izraeli útja is érdekes tanulságokkal bír: Izraelben nagy megelégedettséggel fogadta őt Benjamin Netanjahu miniszterelnök, akinek egyre kevesebb barátja van a világban, viszont szövetségesként mindig számíthat országa legelvakultabb lakosaira. Örömmel rázott vele kezet Lech Wałęsa, aki jó ideje legalább olyan kínos a lengyeleknek, mint a magyaroknak Tőkés vagy Wittner Mária. Londonban viszont legszívesebben elspórolta volna a vele való találkozást bárki, aki az útjába akadt.
Ma ezt tudja tehát nyújtani egy konzervatív politikus a világnak; ennyire futja a 21. század konzervativizmusából.
1 Kagan, Robert: Of Paradise and Power. America and Europe in the New World Order, Random House, New York, 2003
