Az izraeli közvéleményt sokkalta a hír, hogy az amerikai adminisztráció máris lépéseket tett Mohamed Murszi, a múlt hónapban megválasztott egyiptomi elnök washingtoni útjának előkészítésére. Hírszerzési források megszerezték azokat a szempontokat is, melyeket Barack Obama elnök szabott feltételként, hogy tárgyalóasztalhoz üljön vele – s ezzel mintegy legitimálja a Muszlim Testvériség politikusát. Ezek a következők:
1. A demokratikus reformfolyamat ütemtervéhez való ragaszkodás;
2. A kisebbségi jogok tiszteletben tartása, különös hangsúllyal a nőkre és a kopt keresztényekre;
3. Széles, a nemzeti egységet megjelenítő koalíciós kormány létrehozása, mely magában foglalja a mérvadó politikai irányzatokat, nem csak a Muszlim Testvériség politikusait;
4. Az 1979-ben létrejött egyiptomi–izraeli békemegállapodás továbbra is az ország külpolitikájának központi eleme kell maradjon;
5. Nyílt kiállás és elkötelezettség az Izraellel fenntartandó békés viszony mellett;
6. A Sínai-félszigeten az egyiptomi biztonsági kontroll helyreállítása, hogy megfékezzék az Izrael biztonságát veszélyeztető ottani terrorista elemek működését;
7. Az egyiptomi médiában kibontakozó szélsőséges Amerika- és általában Nyugat-ellenes retorika felszámolása, és a nyugati civil szervezetek (NGO) elleni fellépések leállítása;
8. Kizárólag a fenti elvárások teljesülése esetén számíthat Murszi arra, hogy Obama fogadja majd őt;
9. Mi több, csak e feltételek teljesítése esetén fog az amerikai adminisztráció rábólintani arra, hogy a Világbank segítsen az egyiptomi likviditási problémák megoldásában, s a kormány hozzáférjen azokhoz a gyorssegélyekhez, melyekből az éhező lakosság számára élelmet vásárolhat.
Az izraeli hírszerzői elemzés rámutat: az utóbbi három feltételt Kairóban akár ultimátumként is felfoghatják, ha ugyanis Murszi és a Muszlim Testvériség nem jut azonnal a szükséges forrásokhoz, az nagyon gyorsan olyan feszültséghez, sőt éhséglázadásokhoz vezethet, amelyek nemegyszer buktattak már meg kormányokat Egyiptomban.
Mindeközben valós alkotmányos vákuum alakult ki az országban. Bár a júniusban megtartott elnökválasztáson az iszlamisták jelöltje nyert, de minimális előnnyel: Murszi 51,7, a vele szemben indult Ahmed Safik, a megdöntött mubaraki rendszer megtestesítője 48 százalékot kapott; az ország megosztott, sőt tulajdonképpen két egyenlő részre oszlott e tekintetben. A régi rezsim által gyakorlatilag elvesztett elnökválasztás paradox módon mégis e rezsim egyfajta győzelmét hozta, hisz megmutatta: a tömegdemonstrációk, az iszlamista ellenpropaganda, a múlttal való leszámolás aktuális forradalmi üzenete mindössze négyszázaléknyi előnyt biztosított annak a mozgalomnak, amely korábban akár 80 százalékosnál is nagyobb győzelem illúziójában ringatta magát. Tehette, elvégre a január 11-én zárult parlamenti választásokon még 70 százalékos eredményt ért el.
A Safikra leadott 48 százalék nemcsak az ancien régime erejét mutatta meg, nemcsak azt, hogy a vagyonát és üzleteit féltő felső osztály, a biztonságukért és jogaikért aggódó koptok szavaztak rá, hanem azt is, hogy rá adta voksát gyakorlatilag majdnem mindenki, aki modern, a globális világban tájékozódni képes Egyiptomot akar. A Muszlim Testvériségnek ugyanis, a jogos szociális követeléseken és az illuzórikus elvárások tüzelésén túl másfajta programja és üzenete nemigen van, politikai elitje pedig – hogy nagyon enyhe kifejezést használjunk – kevéssé képzett.
Egyiptomban nagy tisztelet övezi a hadsereget – szemben a többi rendfenntartó erővel, főleg a korrupt és primitív rendőrséggel –, sokan olyan intézményt látnak benne, mely képes lehet garantálni azokat a feltételeket, melyek egy demokráciaszerű, a demokráciához „közelítő” rendszer működéséhez feltétlenül szükségesek. Így nem csoda, hogy széles tábora volt és maradt azoknak, akik követhető példát látnak a Kemal Atatürk által végrehajtott, múlt századi törökországi radikális reformfolyamatban. Ott mintegy kilencven éven át a hadsereg volt a garanciája annak, hogy a strukturális modernizáció fokozatosan megvalósuljon, s hogy a társadalmi pluralizmus – egyebek mellett a többpártrendszer – elemei kiépüljenek. E véleményeket támasztja alá a folytatás is; ma, amikor az iszlamista kormányzat kiiktatta a hadsereget mint államszervező entitást a politikai életből, a társadalom megállíthatatlanul zuhan vissza önnön múltjába. Tény azonban, hogy a nyugati világ továbbra sem a hadseregtől várja a megoldást Egyiptomban.
Az Egyesült Államok mindenesetre már a kezdet kezdetén megpróbált konstruktív szerepet játszani. A parlamenti választások és az elnökválasztás második fordulója között egymást érték a magas rangú tisztségviselőik és szakértőik Kairóban. Leon Panetta védelmi miniszter hosszasan győzködte a katonai vezetést, hogy mindenképpen garantálják a szabad elnökválasztás feltételeit, s törődjenek bele Murszi jövendő győzelmébe. De a jelek szerint Washington sem számított rá, hogy Murszi csak 4 százalékkal lesz képes megelőzni Safikot.
„Miközben a katonák az alkotmánybíróságon keresztül feloszlatják a parlamentet, az iszlamista elnök válaszul mégis összehívja azt. Ezt követően az alkotmánybíróság kijelenti: a választójogi törvény illegitim, de arra nem ad választ, hogy ha nincs parlament, akkor ki lesz az, aki új választási törvényt alkot” – osztotta meg aggodalmait velem nemrég Eörsi Mátyás, aki jelenleg Kairóban tartózkodik.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy a már említett izraeli aggodalmak egyelőre eltúlzottak, hisz Murszi egy ideig aligha lesz birtokában annak a cselekvőképességnek, amely a washingtoni feltételek teljesítéséhez szükséges. Ugyanakkor Izrael valóban oszthatja azokat az aggodalmakat, amit az egész világ érezhet az egyiptomi fejlemények láttán, és némileg amiatt is, ahogy az Obama-adminisztráció és egyáltalán Amerika viszonyul a kérdéshez. Ugyanis az a világ is téveszmékkel terhelt, amely elvárná az egyiptomi politikai osztálytól a kiszámítható cselekvést.
Késő tavasszal Jimmy Carter volt amerikai elnök – a demokraták által meghirdetett misszió keretében – előadást tartott a kairói Amerikai Egyetemen; mondandóját rövid cikkben összegezte. Amikor a The Cairo Review of Global Affairs által is publikált fejtegetés végére értem, valamiféle émelygés fogott el. Nem akartam hinni a szememnek: ugyanazokat az üres ömlengéseket és buta szólamokat láttam, amelyek hatására 1979-ben Carter képes volt elengedni a Nyugatnak elkötelezett iráni sah kezét, s ezzel áldását adni az iráni középosztály likvidálásához. A magot, mely mára inkább iráni atombombához kezd hasonlítani, egykor Carter elnök ostoba politikája vetette el. Persze kellettek ehhez a franciák is, akik előbb óvták, majd dédelgették, végül hazaexportálták Khomeini ajatollahot, hogy az a Közel-Kelet legműveltebb, legképzettebb értelmiségét, az iránit, lecserélje félanalfabéta mullahokra.
Obama 9 pontja szerencsére nem erről szól, de ha csak követelés marad, s teljesültét mindössze Murszitól és a Muszlim Testvériségtől teszik függővé, mintegy „félretolva” Egyiptom „másik felét”, akkor megint nem marad az eddig meghozott áldozatokból más, mint vesztett illúzió.
Jól érzik ezt a koptok is, akik több és főként igen konkrét jelzésekre várnak az új politikai vezetés részéről, hogy milyen irányba is kívánják vezetni az országot, s főként milyen elvek és értékek nevében. Július 5-én, Kairóban megalakult a Keresztény Testvériség, melynek vezetője, Mamdouh Nakhla ezt nyilatkozta az Asharq Al-Awsat című liberális arab lapnak: „Semmilyen gondot nem jelent számunkra tárgyalóasztalhoz ülni a Muszlim Testvériséggel, tulajdonképpen politikai szövetségre törekszünk velük, s belemegyünk abba is, hogy a jövendő választásokon közös listán szerepeljünk, amit mondjuk »Egyiptomi Testvériség«-nek neveznénk. Készek vagyunk a jövőben támogatni elnökjelöltjüket, ha megosztozhatunk a vezetői posztokon. Ha mondjuk, sikerül megnyerniük majd az elnökválasztást, akkor mi, a Keresztény Testvériség adnánk az elnökhelyettest, ha ők alakítanak kormányt, akkor a parlamenti erő arányában néhány minisztériumot a mi politikusaink vezetnének.”
