Hogy a két esemény között tulajdonképpen milyen összefüggés is van, azt egyelőre csak találgatni lehet, egy azonban biztos: az elnöknek a legalitás határait feszegető döntései egyértelműen a radikálisok malmára hajtják a vizet.
De tulajdonképpen mi is történt az egyiptomi–izraeli határ közelében?
Augusztus 5-én egy, a Sínai-félszigeten élő beduinokból álló, feltehetően az al-Kaídához kapcsolódó szalafista csapat, a Gázai övezet feletti politikai és katonai ellenőrzést gyakorló Hamásztól származó fegyverekkel megtámadott egy határtőrposztot Manszura közelében, megölve mintegy húsz egyiptomi katonát. Ezt követően a helyszínen zsákmányolt két páncélozott katonai szállítóval az izraeli határ felé indultak, ám mielőtt támadhattak volna, a csoportot az izraeli hadsereg megsemmisítette.
Az események hatására az egyiptomi vezetés arra kérte Izraelt, hogy tekintsen el az 1979-ben kötött Camp David-i békemegállapodásban rögzítettektől, s járuljon hozzá, hogy az egyiptomi hadsereg csapatokat vezényeljen a demilitarizált félszigetre. Ebbe Jeruzsálem azonnal belegyezett, a helikopterekkel érkező deszanterők – egyiptomi kormányforrások szerint – felszámolták a terroristák bázisát, megölve hatvan beduint.
A különböző elemzőközpontok és politikai tényezők azonnal megkezdték annak latolgatását, kik és főként milyen politikai célok állhattak a támadás hátterében? Sokan a Gázában is komoly befolyással bíró szír és iráni titkosszolgálat által „megrendelt” akciónak minősítik a határőrs lerohanását. Ennek célja az lett volna, hogy elterelje a figyelmet a szíriai polgárháborúról. Az esemény jó néhány napra valóban levette a címoldalakról Aleppo ostromát; következésképp a várost elhagyni kényszerülő lakosság sorsával szemben a világ az utóbbi napokban tényleg nagy közönnyel viseltetik.
A radikális palesztin szervezetek, sőt a Murszi mögött álló Muszlim Testvériség viszont azt állítja, hogy a zsidó államnak soha jobbkor nem jöhetett volna egy iszlamista támadás az iszlamista vezetésű Egyiptom ellen. Tény, hogy az egyiptomi közvéleményt megrázó fejlemény valóban a radikálisok ellen hangolta az egyiptomi tömegeket.
A rejtély kulcsa azonban alighanem másutt keresendő; magyarázatot elsősorban az egyiptomi politika adhat az eseményekre. Kairó már korábban hátat fordított az egyfajta pufferzónaként működő Sínainak; ott némi kőolaj és csekélyke ritkafém-kitermelésen túl – amely kvalifikált szakemberek és nem helyi beduinok közreműködését igényli – mindössze turisztikai beruházások történtek. Az elmúlt évtizedek során e nincstelen, javarészt nomád törzsek kizárólag csempészetből voltak kénytelenek fenntartani magukat, a kínálkozó lehetőségek között pedig nemigen válogattak. Teljesen mindegy volt, hogy iráni eredetű fegyvereket csempésznek-e Gázába, vagy afrikai menekülteket izraeli területre. Vagy hogy éppenséggel rajtuk keresztül jut-e el – természetesen Hamász-közvetítéssel – a közép-ázsiai heroin és kokain Európába. Az ekként szerzett pénzek nemcsak a megélhetésüket biztosították, hanem azt is, hogy a kétharmad magyarországnyi területű demilitarizált senki földjén megvédhessék magukat.
Csakhogy Gáza katonai elszigetelésében igencsak érdekelt Egyiptom a 2009-es hamász–izraeli konfliktust követően lezárta a határokat, s ezzel a beduinok eddigi csekélyke bevételei is elapadtak. Idő kérdése volt, mikor nyúlnak fegyverhez, s a Mubarak-rendszer megdöntését követő, máig tartó káosz, valamint a sínai térségben meggyengített egyiptomi katonai jelenlét a beduinokat szinte végzetszerűen az erőszak irányába terelte.
A megbízható forrásokkal rendelkező liberális izraeli Ha’aretz ugyanakkor megírta: a belső elhárításért felelős Sin Bét már napokkal a támadást megelőzően tudomást szerzett a beduin szervezkedésről, a Netanjahu-kabinet pedig hozzájárult ahhoz, hogy figyelmeztessék Kairót. Ha ez tényleg megtörtént, akkor valóban olyasmi történt, ami a Mubarak-korszakban elképzelhetetlen lett volna, s amire a hadseregnek, illetve a biztonsági szerveknek aligha van mentségük.
Ám hogy nem ez motiválta Murszit, amikor menesztette a tábornokokat, azt az is valószínűsíti, hogy kizárólag olyanok kényszerültek távozni, akiket nemcsak a Nyugat fogadott el eddig, de akik országuk több mint három évtizedes békéjét is garantálták, ráadásul távol tartották a véderőt a politikai-felekezeti szélsőségekről. Azonnali hatállyal nyugdíjazták Murad Movafi tábornokot, a katonai hírszerzés eddigi fejét, helyét – ideiglenes jelleggel – Mohamed Sahata vezérőrnagy foglalta el. Ugyancsak távoznia kellett a katonai rendészet fejének, Hamdy Badeen vezérőrnagynak és az államfő személyes biztonságáért felelő Köztársasági Gárda eddigi vezetőjének; ez utóbbi helyébe Hamed Zaky vezérőrnagy került, akiről köztudott, hogy a Muszlim Testvériség híve.
Bár a hivatalos kormányközlemény úgy fogalmaz, hogy a személycseréket a Legfelsőbb Katonai Tanács feje, Mohamed Huszein Tantavi tábornagy, honvédelmi miniszter rendelte el, ám ő azonnal nyilvánvalóvá tette, hogy semmi köze a döntésekhez. El is nyerte mindjárt a maga jutalmát ezért, egy nap késéssel – nyakába akasztva a legmagasabb állami kitüntetést, a Nílus Rendet – Murszi nyugállományba küldte, a vezérkari főnökkel, Szami Anannal együtt. És ha hozzávesszük még, hogy az elnök megsemmisítette a Legfelsőbb Katonai Tanács június 17-i alkotmánykiegészítését, mely limitálta az elnöki jogköröket, akkor a kép még inkább világossá válik.
Murszi kihasználta a kínálkozó pillanatot, a véderő legfőbb parancsnokának autoritását magához ragadva egyedül döntött. Gyors akcióját, s ezen belül elsősorban Movafi és Tantavi menesztését mind Washingtonban, mind pedig Jeruzsálemben máris úgy értékelik, mint az iszlamisták első lépését, hogy teljesen irányításuk alá vonják a hadsereget.
Mi több, a hadsereg lefejezése újabb lépés abba az irányba is, amit az elnöki kampányindítón Szafvat Hegazi prédikátor ígért Murszi nevében az őrjöngő tömeg előtt: a hatalom megragadását követően a leghamarabb alkalmat kívánnak találni arra, hogy felmondják az Izraellel kötött „valamennyi korábbi megállapodást”, és legfőbb céljuk az „Arab Kalifátus” megteremtése – Jeruzsálem fővárossal.
