Ráadásul mindkettő ugyanazért neheztel rá, még ha más és más is az indíttatásuk; az államfő végzetének neve Julija Timosenko volt miniszterelnök, aki – hatalommal való visszaélés miatt – jogerős, hétesztendős büntetését tölti egy ukrán börtönben.
Timosenko zavaros múltja, melyre az alvilággal való összejátszás vet hosszú árnyékot, senki előtt sem titok, ám nem ez volt a bűne, amit a bíróság a fejére olvasott, hanem a Moszkvával kötött, a földgázimportot rendező szerződés. Janukovics azzal vádolta a volt miniszterelnököt, hogy a dokumentum túlságosan is Moszkvának kedvez, súlyosan károsítva az ukrán államot. 2010-es hatalomra kerülését követően kezdeményezte is a szerződés módosítását, ami megtörtént, ám egy olyan új elem sem került bele a dokumentumba, ami érdemben módosított volna a tételeken vagy az azokért hosszú távon fizetendő összegeken. Moszkvai független szakértők ezt természetesnek is vették, elvégre szerintük az ukrán fél számára ennél jobb feltételekbe aligha ment volna bele Moszkva, különösen, hogy időközben az Északi Áramlat is elkészült, ami ugyan nem váltja ki teljesen az Ukrajnán áthaladó tranzitrendszert, ám mégis jelentős mértékben leértékelte annak eddigi stratégiai jellegét.
Minthogy Moszkva korábban Janukovicsra és a mögötte álló – főként a Donyeck-medencében, valamint a Krím-félszigeten élő orosz etnikumúak körében népszerű – Régiók Pártjára tekintett „természetes” partnerként, ezért nagy volt a meglepetés és a csalódás azt követően, hogy a hatalomba győztesen visszatérő Janukovics közel sem sietett teljesíteni a Kreml elvárásait. Mi több, a Timosenko ellen felhozott, Moszkvával való bűnös összejátszás vádját is, nem mellékesen az a kalkuláció mozgatta, hogy egy ilyen lépéssel Janukovics maga mögé édesgetheti azokat a nacionalista erőket, melyeknek egyetlen vágya, hogy minél távolabb lássák országukat Moszkvától. Hogy a váddal a megátalkodott ellenzéki volt miniszterelnököt még ki is iktathatta a politikából, az a sors külön ajándékának számított az elnök szemében.
Igaz, ez utóbbiért – vagyis a hamis meggyanúsítást követő hamis vádemelésért és politikai célzatú ítéletért – az Európai Unió is megneheztelt Kijevre és személy szerint Janukovicsra, ráadásul olyannyira, hogy a politikust felvették arra a bűnlistára, amit Alekszander Lukasenka fehérorosz elnök vezet, ráadásul visszavonták a társulási megállapodás korábbi ajánlatát, s ezzel Kijev elesett számos uniós pénzforrástól, az előnyös nyugati befektetésekről nem is beszélve.
Míg a Janukovicssal való vita Moszkva számára merőben anyagi természetű, addig az unió kifejezetten elvi kérdést csinált a Timosenko-ügyből, ennek fényében ítélve meg a kormánypárt és ellenzékének viszonyát is. Ugyanakkor nem tagadhatók sem az európai, sem pedig az orosz reláció súlyos politikai vonatkozásai, melyek a két „birodalmat” építő entitás – Európa és Oroszország – stratégiai terveihez épp úgy kötődnek, mint versengő jövőképeikhez és identitásukhoz. Ennek fényében lesznek értékelhetők igazán az őszi parlamenti választás nemzetközi következményei.
Moszkva már rég szívesen látta volna a maga hatalmi körében Kijevet; így közelebb kerülhetne ismét Kelet-Európához, s nagyobb eséllyel keresztezhetné az uniós célokat is ott. Számtalanszor invitálta az ukránokat, hogy lépjenek be abba a vámunióba, amelynek Oroszország, Belarusz és Kazahsztán már része. Kijev sokáig elhúzta a tárgyalásokat, igyekezve felsrófolni csatlakozásának árát, illetve egyensúlyozva az európai csábítás és a moszkvai sürgetés között. Ám ez utóbbinak, úgy tűnik, már egyre kevésbé tud ellenállni. Július utolsó napjaiban végül csatlakozott a FÁK szabad kereskedelmi övezetéhez, így Ukrajnát már csak egyetlen lépés választja el attól, hogy a vámuniónak is tagja legyen, s ezzel ismét része legyen valami olyasminek, amiből a lakosság túlnyomó része sohasem kért.
Brüsszel törekvései is hasonlóak, de ahhoz, hogy hozzákezdjen Ukrajnával kapcsolatos politikai érdekeinek ismételt érvényesítéséhez, szüksége van rá, hogy Janukovics ellenzéke megmutassa erejét.
A közelgő parlamenti választás erre alkalmas is lehetne, ugyanakkor egybehangzók azok a vélemények, amelyek az ukrán politikai élet vészes fásultságáról, az ellenzéki összefogás valószínűtlenségéről szólnak. Hogy az ukrán „színes forradalom” energiái nem léteznek többé, azt jól mutatja, hogy sem Timosenko 2011. augusztus 5-i lefogása, sem pedig a két hónap múltán kimondott ítélet nem idézett elő nagyobb demonstrációkat. Ráadásul Janukovics időközben változtatott a választójogi törvényen, mely, ha mesze demokratikusabb maradt is, mint amire Orbánék most Magyarországon készülnek, azért a korábbihoz képest nagyobb mozgásteret biztosít annak, aki vissza akar élni vele. Különösen, ha az illető hatalmon van. Az ellenzék összefogását az is hátráltatja, hogy számos apróbb szatellitpárt a vezetőiknek juttatott gazdasági előnyök fejében inkább a kormánypárttal való együttműködést keresi, semmint az ellenzéki összefogást.
Ám, még ha be is következne egy, ma elképzelhetetlen fordulat, és a Régiók Pártját legyőzné a mai ellenzék, az ország továbbra is kiszámíthatatlan jövő elé nézne, elvégre az elnök mandátuma csak 2015-ben jár le, Janukovics pedig egy ilyen helyzetben mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a kormány ne vihesse végig programját.
