Amikor 1991-ben Samuel P. Huntington közreadta híressé vált fejtegetéseit a demokratizációs folyamat harmadik hullámáról,1 sokaknak feltűnt, hogy kizárólag kelet-ázsiai, kelet-európai és részben latin-amerikai példákat értelmez, az arab világra vonatkozó következtetéseket feltűnően kerüli. A választ az 1993-ban, a Foreign Affairs egyik tanulmánya adta meg, mely 1996-ban A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása2 címmel látott napvilágot, s a java az iszlám – s ezen belül az arab – világ fejlődésében mutatkozó deficitekre koncentrált. Míg sokan, s főként az érintett iszlám értelmiségi körök az első művet értetlenkedve fogadták, addig a szerzőnek máig tartó világhírnevet biztosító másodikat egyenesen felháborodással.
Huntington fenntartásait az arab világ demokratikus kilátásaival kapcsolatban később tényleg felülírni látszott az az amerikai és európai megközelítés, amely komoly párhuzamot feltételezett az 1989-es kelet-európai rendszerváltások és az arab tavasz között. A javarészt az Egyesült Államok kormányzata által megrendelt stratégiák kifejezetten olyan protokollt követtek, amelyeket a Nyugat a kelet-európai rendszerváltások előtt és után alkalmazott. Csakhogy ma már látni, ezek a stratégiák az arab világ demokratizációs folyamatában nemigen illenek bele. Az persze tény, hogy a lezárult hatalomváltások lehetővé tették számos nyugati típusú (demokratikus) intézmény helyi létrejöttét, de működésüket már nem feltétlenül garantálják, így jövőjükkel kapcsolatban is csak visszafogott reményeket táplálhatunk.
Talán közelebb vihet minket a helyzet megértéséhez, ha az arab tavasz folyamatát nem a ’89-es európai rendszerváltások tapasztalatai alapján ítéljük meg, hanem megpróbálunk magyarázatot találni arra, hogy (1) miért épp az adott, 2010–2011-es időszakban tört ki az eddigi elittel szembeni elégedetlenség, s hogy (2) miért épp ott merült fel a rendszer megváltoztatásának igénye, ahol az épp bekövetkezett?
A „forradalmi helyzet” lenini definíciója – „Az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni” – ez esetben sem ad igazai útmutatást. Az „elnyomottak” nem mostanság kezdtek tiltakozni a létfeltételeik gyatra minősége miatt, az „uralkodó osztályok” pedig nagyon is képesek lettek volna még a régi módon kormányozni. Valami mégis meggyőzte a Maghreb országainak tömegeit, hogy van mód a változásra, s hogy ezért kockázatot vagy – amint az egyszerű tunéziai utcai árus, Mohammed Bouazizi3 esete bizonyítja a legjobban – áldozatot is érdemes vállalni. Ez a „valami” éppúgy kívülről jött, mint annak a lehetősége, hogy Kelet-Európa 1989-ben rendszereit leválthassa.
Aligha tévedünk, ha kifejezetten európai hatást feltételezünk az események mögött, még akkor is, ha a folyamatok későbbi formálását elsősorban az Egyesült Államok vállalta magára. Elég, ha végigtekintünk Észak-Afrikán vagy a Közel-Keleten, ma mindenütt amerikai alapítványok, NGO-k és persze elsősorban kormányzati szervek igyekeznek átadni intézményépítő, demokráciaterjesztő tapasztalataikat a helyieknek.
Ám mindezt megelőzően, az ezredfordulót követő években felpörgő uniós mobilitás nem csak a posztszovjet térségre gyakorolt roppant hatást, de arra a déli perifériára is, amit – hogy azt hatékonyan távol tarthassa magától – az unió bizonyos fokig szintén integrálni próbált. Erre szolgált először a barcelonai folyamat, majd az ebből kinövő Euro–mediterrán Partnerség (EMP), később pedig az Európai Szomszédságpolitika (ENP). Ám, amint arra rendkívül érdekes tanulmányában4 Rosemary Hollis rámutat, az európai magatartásban „nem intenciók munkáltak, hanem inkább számos mulasztás”. A meghirdetett két nagy program, az EMP és az ENP előbb három kiemelt területet érintett: a gazdasági-pénzügyit, a politikai-biztonságit (beleértve a migráció ellenőrzését) és végül a szociálisat, de aztán – állapítja meg Hollis – mindebből csupán a migráció visszaszorítására koncentráló politika maradt.
Valóban, számos elgondolás, sőt program készült 1995, a barcelonai folyamat meghirdetése óta, és amikor a gondolatot Nicolas Sarkozy francia elnök felkarolta, konkrét tervek is születtek egy, a teljes Maghrebet átszelő, európai finanszírozású autópálya megépítésére és számos beruházás társfinanszírozására is – de aztán váratlanul lecsapott a kontinensre a válság.
Volt az európai terveknek egy másik paradoxona is: elfogadásukért tárgyalóasztalhoz kellett ülni az észak-afrikai vezetőkkel, ami elkerülhetetlenné tette legitimizálásukat. Míg tehát egyik oldalról a Maghreb országainak lakói komoly reményeket kezdtek táplálni egy – az „európai kapcsolat” révén egyre konkrétabbnak tűnő – új, igazságosabb és gazdagabb élet iránt, addig épp az unió megerősítette diktátoraik politikai hatalmát, hogy a gazdaságiról már ne is beszéljünk. Ez vérlázító igazságtalanság volt.
A barcelonai folyamat – illetve az Euro–mediterrán Partnerség – viszont mégis elérte, hogy Észak-Afrika népei ismét közelebb kerüljenek Európához, ráadásul új, s nem a gyarmati időket idéző tapasztalatokkal. Az uniós programok részeként arab fiatalok ezrei tanulhattak Európában, akár uniós ösztöndíjakkal, akik elhitték, hogy hazatérvén, otthon sem kell majd lemondaniuk a jólét és a demokrácia kényelméről. Elvárásaik bizonyos fokig teljesültek: számos érintett ország diktatórikus belső rendje lazulóban volt. Azok, akik külföldön végeztek, könnyebben kaptak minőségi munkát, jövedelmük is magasabb lett az átlagnál. De valahányszor az európaiakhoz mérték magukat, a különbségek mégis óriásiaknak tűntek.
Így talált egymásra az otthoni tömegek kiábrándultsága a hazatértek demokratikus elvárásaival, s ez volt az az erő, melyet már visszafogni végképp nem lehetett.
Megválaszolásra vár még a kérdés, vajon miért épp ott törtek ki a rendszerbuktató lázadások, ahol kitörtek. Ezen töpreng Nicolas Pelham is, aki a The New York Review of Booksban nemrég hosszú cikket publikált a marokkói állapotokról, megállapítva: a gazdasági-szociális helyzet Tunéziában mindig is messze jobb volt, mint Marokkóban, s bátran állítható, hogy Ben Ali tunéziai elnök rendszere toleránsabb volt, mint VI. Mohammedé, a lakosság – és főként az értelmiség – európai szintű képzettsége pedig általánosabb és mélyebb. Ha egy marokkóinak sikerült kijutni az országból, az többé nem ment oda vissza önszántából, a tunéziaiak viszont hazatértek.
Akkor mégis miért Ben Alinak kellett menekülnie?
Pelham abban látja a magyarázatot, hogy VI. Mohammed – miként II. Abdullah jordán király is – ügyesebben politizált. Amint az arab tavasz eseményei megkezdődtek, minkét uralkodó azonnal lecserélte kormányát, és egyéb engedményeket is tett. Ám valódi változások csak azokban az országokban következtek be, amelyek lényegesen közelebb kerültek Európához az elmúlt másfél évtizedben. Ezért illeszthető az arab tavaszba Szíria, melynek rendszerét most szakítja szét az Iránnal folytatott térségi küzdelem, s csak fenntartásokkal Líbia, ahol a Kadhafi bukását követő masszív európai és amerikai jelenlét nemcsak az olajnak és a gáznak szól (annak is!), hanem az arab tavasz megteremtésének – mintegy utólag. És ezért nem vonult tömeg Marokkó utcáira.
És ezért méltánytalan Rosemery Hollis megállapítása, mely szerint a rendszerváltó események kipattanásához komolyan hozzájárult volna az arabok csalódottsága amiatt, mert az Európai Unió és általában a Nyugat nem tette magáévá a palesztin ügyet, mi több, stabilizálta az izraeli szuverenitást a vitatott területeken.5 Tény, a nyugatpalesztinok iránti korábbi szimpátiáját igencsak megcsapolták a második intifáda (2000) utáni események; a segélyként érkező, majd kézen-közön eltűnő eurómilliárdok, a Hamasz gázai gaztettei és Arafat, majd követőinek alantassága, mellyel kibújtak történelmi felelősségük – az Izraellel való megegyezés – alól. Mindennek ténye megosztja az iszlám világot is, leginkább az arabokat, akik rendszerük leváltásakor a legcsekélyebb mértékben sem érezhették a palesztinok szimpátiáját, azt viszont igen, hogy elvárnák tőlük, hirdessenek ismét harcot Izrael elpusztítására, s áldozzanak fel ezért mindent, amit a békefolyamatok révén elértek. A jelenlegi palesztin vezetés – a ramallahi és főként persze a gázai – ellenségesen szemléli az arab tavaszt abból a gyakorlatias megfontolásból kiindulva, hogy erősen (diktatórikusan) vezetett nemzetek alkalmasabbak a háborúra, mint azok, amelyek demokráciával kísérleteznek.
1 The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century, 1991.
2 A kötetet magyarul az Európa Könyvkiadó jelentette meg először 1998-ban, amit több utánnyomás követett.
3 Mohammed Bouazizi, egy szokványos rendőri zaklatást követően, 2010. december 17-én tiltakozásul felgyújtotta magát. A 26 éves fiatalember halála indította el a tunéziai eseményeket, amelyek számos arab államra átterjedtek, s nagy hatással voltak az egész iszlám világra.
4 Rosemary Hollis: No friend of democratization. Europe’s role in the genesis of the „Arab Spring”, in: International Affairs, 2012/1, pp. 81-94.
5 I. m., p. 94.
