Július elején Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök ismét ellátogatott a szigetcsoporthoz tartozó Kunasirira, távcsövével délre, az alig 20 kilométerre lévő Hokkaidó felé pillantott, s ezzel megismételte egy 2010-es politikai fellépését. Igaz, az akkori és a mostani látogatás interpretációja eltér. Az eset kapcsán számos találgatás látott napvilágot, ám valamennyi érzékeltette: 2010-ben, az akkor épp az elnöki posztot betöltő Medvegyev még azzal indokolta példátlan látogatását (addig orosz vezető nem tette lábát a vitatott területre), hogy ott Oroszország számára fontos katonai létesítményeket kívánnak felszerelni, sőt egy katonai támaszpont létesítése is szóba került. Most viszont a térség „szocioökonómiai” fejlesztésének szükségességével magyarázta a miniszterelnöki hivatal a látogatást.
Akárcsak 2010-ben, a japán hatóságok most is igen gyorsan és élesen reagáltak, „megengedhetetlen otrombaságnak” minősítve Medvegyev jelenlétét.
Általános meglepetést okozott viszont, hogy Medvegyev alig tért vissza a Kremlbe, Vlagyimir Putyin elnök hivatala közölte: Moszkva arra törekszik, hogy a leggyorsabban felszámolja a két ország kapcsolatait mindmáig mérgező, a jelen céljaitól távol álló, azokat mégis keresztező konfliktust. A bejelentésre Tokió nagyon konstruktívan reagált, a japán külügyminiszter azonnal megkezdte az ez irányú tapogatózó tárgyalásokat.
| 1855 A simodai szerződés hivatalos diplomáciai rangra emelte a Japán és Oroszország közötti kapcsolatokat, megállapította a két ország közötti tengeri határvonalakat. Oroszország a szerződésben elismerte Japán szuverenitását Etorofu, Kunasiri, Sikotan szigete, valamint a Habomai sziklazátony felett, a Kuril-szigetcsoport többi szigete Oroszországhoz került. Szahalin szigete a két ország közös ellenőrzése alatt maradt. 1875 A szentpétervári szerződés valamennyi Kuril-szigetet Japánnak adta, cserében Japán elismerte Oroszország kizárólagos szuverenitását Szahalin fölött. 1905 A japán–orosz háborúban alulmaradt Oroszország arra kényszerült, hogy a portsmouth-i békemegállapodásban lemondjon a Szahalin fölötti kizárólagos szuverenitásról, az 50. északi szélességi foktól délre eső terület ismét japán fennhatóság alá került. 1945 Sztálin a második világháború utolsó hónapjaiban megtámadta Japánt, és megszállta az egész Szahalint, valamint valamennyi Kuril-szigetet. 1951 A szövetségesek és Japán által aláírt San Franciscó-i békeszerződésben Tokió kinyilvánította: lemond a Kuril-szigetek iránti igényéről, de Moszkva visszautasította, hogy ratifikálja a szerződést, így később legitimnek bizonyult Japán megújított igénye Kunasiri, Iturup, Sikotan és Habomai szigetére, melyeket a békemegállapodás amúgy sem sorolt a Kuril-szigetek közé, hanem korábbi japán területekként említette őket. 1956 Egy japán–orosz közös kormánynyilatkozat hivatalosan is befejezettnek nyilvánította a két ország közötti világháborús hadiállapotot, és Moszkva ígéretet tett, hogy visszaszolgáltatja Sikotan és Habomai szigetét. Ez azonban Tokiót nem elégítette ki, visszakövetelte Kunasiri és Iturup szigetét is, így a maga részéről végül nem írta alá a nyilatkozat vonatkozó részét. |
Az elemzők a nem várt fordulaton igencsak elcsodálkoztak, és azóta is folyik a találgatás: ma, amikor Moszkva sajátos új nagyhatalmi profilt próbál teremteni önmaga számára és nem csekély nemzetközi konfliktust vállal, hogy lépten-nyomon bizonygassa: e státuszhoz megfelelő erővel is rendelkezik, vajon miért mond le annak esélyéről, hogy egy neki eleve kiszolgáltatott Japánnal szemben a fölényét bizonygathassa – miként tette azt az 1945 óta eltelt évtizedek során oly gyakran. Ráadásul a 2010-ben már bejelentett, katonai célú fejlesztések a szigeteken igencsak beleillenének egy efféle logikába.
A kérdésre a választ nem Oroszországon belül és nem is a Japánnal fenntartott kétoldalú viszonyban kell keresni. Moszkvát – miként Washingtont is – elsősorban egy harmadik tényező, Kína felemelkedése aggasztja. Putyin tisztában van vele: öt-hét éven belül nagy valószínűséggel Oroszország is igazodni kényszerül majd Pekinghez. Az oroszok mielőbb el akarják simítani a térségbeli vitákat, hogy legalább a távol-keleti térségben csökkenthessék ellenfeleik számát, és a jövőbeni – Pekinggel szembeni – stratégiai szövetségeket még idejekorán megteremtsék.
A Kuril-szigetek részleges vagy végérvényes visszaszolgáltatása, esetleg – ami még valószínűbb – közös felügyelet alá helyezésük mind Japán, mind pedig Moszkva számára előnyt jelenthet, hisz ezzel nemcsak a közel hetvenesztendős konfliktust tudnák lezárni, de közösen tudnának szembenézni azzal a kihívással is, amely kínai részről jószerével szinte a térség minden államát érinti. Peking sorozatosan diplomáciai vagy épp katonai konfliktusba keveredik Vietnammal, a Fülöp-szigetekkel, Japánnal, Tajvannal a Dél-kínai-tenger egyes szigetei feletti szuverenitás vagy a felségvizekre történő illegális behatolás miatt. Az utóbbi időben szinte hetente kísérnek be orosz hadihajók Vlagyivosztok kikötőjébe a felségvizeket következetesen megsértő kínai halászhajókat. S akkor még nem beszéltünk azon kínaiak tízezreiről, akik – legálisan vagy illegálisan – Kelet-Szibéria nagyvárosaiban telepedtek le az elmúlt másfél-két évtized során, megbontva ott az eddig az oroszok számára oly előnyös demográfiai egyensúlyt.
A Kuril-szigetek feletti uralom eddig fontos presztízskérdést jelentett Moszkva számára, jövőbeni teljes vagy részleges feladásuk viszont több hasznot hajt majd az orosz geopolitikai érdekek szempontjából, mint a konfliktus életben tartása. Igaz, egy ilyen lépést még el kell fogadtatni a jelentékeny – de egyébként Putyin mögött álló – nacionalista táborral, sőt a kommunista ellenzékkel is, de az „irányított demokrácia” körülményei között ez egyáltalán nem megoldhatatlan feladat.
