Ara-Kovács Attila

Nem az a lényeg, hogy mit mond és gondol a Külügyminisztérium, melynek első embere eltűnik, s beosztottjaira, nagyköveteire hagyja, hogy magyarázzák országnak-világnak a megmagyarázhatatlant. A lényeg inkább az, hogy egy adott oligarchikus hálózat milyen politikai következményeket kényszerít arra a pártra, mely az egész magyar jobboldal képviselőjének szerepében tetszeleg.

Moszkva jól láthatóan még akkor sem kíván támogatólag csatlakozni olyasmihez, ami a nyugati érdekeket pozitívan érinti, ha az saját magának is érdekében állna. Minderre csak egyetlen magyarázat van: ezeket az érdekeket felülírja egy még magasabb prioritás, a konfrontációé.

Miért vállalhatatlan Erdő Péter számára Prohászka?

Ha az irodalomtörténet még idejekorán elhelyezte volna az írót azon a polcon, amit kiérdemelt, ha nem tekintette volna meg nem történtnek rémes politikai szerepét, hanem elrettentő példaként feljegyezte volna nevét történelmi bajkeverőink listáján, egykori eszméinek lelkes mai publikuma nem csinálhatott volna belőle előbb mártírt, majd pedig bohócot.

A magyar kormány felülvizsgálni kényszerült eddigi, IMF-fel szembeni magatartását, sorra változtat azokon a törvényeken, amelyek széles körű nemzetközi kritika tárgyát képezik. De hogy ezzel helyreállt volna az ország reputációja, az súlyos tévedés. Mi több, egy olyan új konfrontáció kezd körvonalazódni, ami messze túlmutat az eddigi, egyrészt a jogállamiság és a demokrácia lerontása, másrészt ezek védelme jegyében folytatott csatározásokon.

A tervvel – leszámítva megvalósíthatóságának számos objektív kockázatát – egyetlenegy nagy baj van. Túlságosan hasonlítana a volt Szovjetunióra. Igaz, Putyin, még hatalomra jutásának idején, 2000 táján, egyik interjújában így parafrazeálta G. B. Shaw-t: „Akit nem fog el a szomorúság a Szovjetunió összeomlása miatt, annak nincs szíve, aki viszont a Szovjetunió feltámasztását szeretné, annak nincs esze.”

Jó elnézni ezt a két embert így, egymás mellett, amint a protokollfotók megmutatják őket nekünk. De nem a hasonlóságuk okán válik igazán érdekessé a kép, hanem amiatt, mert így, párban is kiütközik, mennyire különböznek egymástól.

Orbán és Kövér romániai kudarca.

Oscar Wilde állítólag „arkansasi”-ként jellemzett minden elképesztő dolgot, beleértve a butaságot, a pofátlanságot, a hitbeli túlbuzgalmat. Nos, Arkansas majdnem olyan messze van Londontól, mint az amerikai Wisconsin Budapesttől, és lám, az is kiderül, hogy léteznek bizonyos párhuzamok.

Az autokraták egy nemzet történetének mindig a legmocskosabb fejezeteiből kényszerülnek legitimitást meríteni, hisz az úgymond „emberarcú” időszakok túl szűkek szándékaiknak. Mi itt, Magyarországon, már otthonosan együtt élünk az 1944-re átfazonírozott küldetéstudattal. Vlagyimir Putyin számára sem adatott túl tág játéktér, így – akárcsak Brezsnyev, a 60-as évek második felében – ismét felfedezni kényszerül önmaga számára, hogy milyen haladó és felvilágosult elmékkel is van tele az orosz történelem, Rettenetes Ivántól Sztálinig.

"Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor.

Persze értem én, hogy az ember nem akar hinni a szemének, és felfoghatatlan számára, hogyan kerülhetett fel Orbán Viktor Magyarországa a latorállamok listájára, miközben még szól a Klub Rádió, vannak ellenzéki pártok, megjelenhet az ÉS, a Narancs, s csak épp a kormánypárti lapokat és az odatartozó elektronikus sajtót meg hírcentrumot cenzúrázzák. Ám jobb szembenézni a ténnyel: Magyarország fenn van azon a bizonyos bűnlistán.