A világnak számtalan oka volt és maradt arra, hogy a romániai aktuális politikai folyamatokkal szembeni elégedetlenségét kifejezésre juttassa. Még akkor is így van ez, ha az európai jobboldal szemforgatóbbnak bizonyult, mint korábban bármikor. Az Európai Parlament néppárti frakcióvezetője, Joseph Daul, aki nemcsak Orbán Viktor viselt dolgaival szemben mutatkozik igen megértőnek, de szinte kéjelegve igazolta mindig vissza Traian Băsescu felfüggesztett román elnök 2007-től máig tartó arcátlan politikai szerepléseit, most hirtelen felfedezte önmagában a demokrácia bajnokát, komor szavakkal figyelmeztetve a világot a Romániában mutatkozó veszélyekre. Helyesen tette: jobb később rátérni a jó útra, mint soha. Mindazonáltal az embert nagy hiányérzet tölti el, ha közben nem tapasztal az efféle politikus részéről semminő magába szállást.
És helyesen jártak el a magyar szocialisták, akiknek a vezetője egyik héten még Bukarestben lapogatta Victor Ponta hátát, hogy hazatérve hirtelen észrevegye, a román miniszterelnök orbáni módszerekkel kísérletezik. Mesterházy Attila ezt követően olyan kritikát fogalmazott meg baloldali kollégájával szemben, amihez hasonló önreflexióra a jobboldal eddig sohasem volt képes.
Mindazonáltal érdemes itt megállni egy szóra, s elgondolkodni egy olyan lehetséges párhuzamon, ami belátható időn belül akár valósággá is válhat. Tételezzük fel, hogy a magyar választók 2014-ben kimondják Orbán Viktor felett a politikai ítéletet, Áder János köztársasági elnök pedig arra kényszerül, hogy egy addig ellenzéki párt vagy koalíció vezetőjét bízza meg kormányalakítással. Megalakul az új kormány, majd működésének másnapján szembe találja magát Szalai Annamáriával, Polt Péterrel, Handó Tündével stb., akik – megbocsáthatatlan hanyagság lenne elfelejteni az előzményeket, s azon intézmények bűnös fogantatását, melyeknek az említett személyek az élén állnak – nyilvánvalóan ugyanott folytatják majd, ahol Orbán miniszterelnökségének utolsó napján abbahagyták. Ráadásul bebetonozva számos további évre. Az új kormány hirtelen azt is felfedezi, hogy létezik egy „agresszív hírszerzés” és egy minden eddiginél „támadóbb TEK”, amely ugyan jog szerint nekik tartozik engedelmességgel, de a tagjai szemmel láthatóan nem hozzájuk, hanem másokhoz lojálisak. Erre is láttunk már példákat.
Victor Ponta pont egy ilyen világgal szembesült, amikor 2012. május 7-én átvette Románia kormányának vezetését. Traian Băsescu elnökségének valamivel több mint öt éve teljesen a maga képére formálta Románia politikai profilját és az intézményi rendszert is. Mindenhova saját embereit ültette be, dacolva olykor saját pártjának – a jobboldali liberális demokratáknak – a szándékaival is, de különösen olyan pártokkal és pártszövetségekkel, amelyek az ellenfelei voltak. Az alkotmánybíróság a kezéből evett, miként a most leváltott, szervilis ombudsman is. Ritka volt az a jogsértő magatartás, amit meg ne engedett volna magának, gyakorlatilag kézi irányítással intézve a dolgokat, akár úgy, hogy bizalmi embereinek üzent – a parlament és a szenátus most menesztett elnökeinek –, akár pedig úgy, hogy maga mondta tollba lojális miniszterelnökének a „sürgősségi kormányrendeleteket”. (A jelenségről lásd bővebben Magyari Nándor, kolozsvári egyetemi tanár kiváló cikkét.)
A hatalom valamelyest Băsescu személyiségén is torzított, bár előítéletes gondolkodásmódja és keresetlenül primitív stílusa már legelső politikai szárnypróbálgatásaira is rányomta a bélyeget. Undorodott a cigányoktól, utálta a magyarokat, a nőkkel kapcsolatos keleti toposzaira is mindenki jól emlékezhet, de kezdeti útszéli kiszólásait még politikai céljainak rendelte alá. Később nem gátolták efféle megfontolások. Legutóbb, amikor már inogni kezdett alatta az elnöki szék, mindenkit kiosztott, közöttük azt az RMDSZ-t is, amely addig a szövetségese volt, s amelyet a felfüggesztése előtti utolsó pillanatban – igaztalanul – árulással vádolt. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a magyar pártból számosan szavazták meg a felfüggesztést, bár azon sem lepődnék meg, ha az „igennel” voksoló magyar honatyákat az RMDSZ ellen irányuló Băsescu–Orbán-együttműködés sarkallta volna erre a tettre, mely oly meghittnek és hatékonynak bizonyult éveken át.
Ponta lépései azért hasonlítanak olyannyira Băsescu politikájára – amely számos elemében a Fidesz 2010 óta gyakorolt stratégiáját is megelőlegezte –, mert e lépések ennek a politikának a visszafejtéséről szólnak. Csakhogy míg Băsescunak évek álltak rendelkezésére, hogy szisztematikusan kiépítse a maga „parlamentáris autokráciáját”, addig Victor Pontát a körülmények és az ellene áskálódó államfő kényszerítette rá, hogy megpróbálja hónapok alatt lebontani a rendszert. Ez az, amit a világ riadtan észlel, s amit a romániai civil társadalom is egyfajta „parlamentáris diktatúra” kiépítéseként érzékel.
Mindazoknak, akiknek 2014 Magyarországán majd egy hasonló feladvánnyal kell szembenézniük, fontos tanulságot tartogathat a mai romániai helyzet. Igaz, nekik bizonyos szempontból könnyebb dolguk lesz, mint ma Victor Pontának, elvégre sem a román jobboldal, sem pedig a baloldal nem haragította magára a világot; mind Băsescu, mind Ponta sietett megerősíteni európai elkötelezettségét és transzatlanti lojalitását, viszonyuk az IMF-fel és a nyugati pénzpiaci tényezőkkel felhőtlen volt és maradt mind a mai napig. Ilyen körülmények között Băsescu régi bűnei könnyen felejthetők, Ponta mai vétkei viszont a kelleténél is nagyobb csalódást okoznak. Ellentétben Orbánnal, akinek bukása miatt Európában és a tengeren túl aligha fog bárki is bánkódni, bár – ha bekövetkezik – a jobboldal és a néppárt azért majd mégiscsak elmorzsol néhány krokodilkönnyet szeme szögletében. De ennek senkit sem szabad majd megtévesztenie.
A magyar ellenzéknek tudnia kell a dolgát: úgy kell visszabontania a 2010–2014 között kiépülő autokratikus rendszert, hogy az ne a legitim intézmények lebontásának tűnjék, mint történik ez a mai Romániában, hanem a demokratikus állapotok egyértelmű helyreállítása legyen. Mindehhez komoly szövetségesek állnak rendelkezésükre: Orbán Európa-ellenessége, a jobboldalt kompromittáló árulásai, populizmusa, nacionalizmusa, kormányzásának dilettantizmusa, s mindezeknek keserű gyümölcse, a kudarc. Elég lesz erre emlékeztetni Európát, a világot. De nem olykor-olykor, hanem szisztematikusan, akár naponta. És kezdhetik e munkát már ezen a héten azzal, hogy a magyar ellenzék EP-képviselete feltárja a Ponta-kormány két hónapos működésének eme – eddig rejtve maradt – dimenzióját azon a vitán, amelyet a romániai fejleményeknek kívánnak szentelni.
