Látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk. Ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából. Látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról. Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. (...) Menjünk vissza Ázsiába!..." - írta Ady Endre a Nagyváradi Napló 1902. január 31-i számában.
A New York Timesban rendszeresen publikáló ismerősöm arról mesélt minapi budapesti útján, hogy mennyire különösnek találja a Jobbik egynémely, angolul kiválóan beszélő és épp ezért tájékozott figurája által képviselt "elveket", amelyeket egyébként az angolul nem beszélő, tájékozatlan emberek szoktak magukénak vallani. Gyöngyösi Márton, a Jobbik képviselője azt fejtette ki előtte, hogy "nincs épeszű ember, aki megkérdőjelezné a holokauszt megtörténtét", ám rögtön hozzátette, hogy a holokausztban "nincs semmi rendkívüli". Azt pedig szerinte végképp túlzás állítani, hogy annak szenvedéstörténete páratlan lenne - mindössze mértéktelenül túllihegik példátlan voltát azáltal, hogy "a zsidók, az idő múlásával nemhogy kevesebbet, de egyre többet beszélnek róla".
Mindebben aligha van újszerű, hacsak az nem, hogy Magyarországon sokan még örülnek is ezen nézetnek, kiemelve: az újnáci pártocska egyes tagjai legalább nem vetemednek holokauszttagadásra. Ám akik ezt gondolják, megfeledkeznek arról, hogy az efféle vélekedés csak jól kommunikálható felszíne valami olyasminek, aminek mélyén a gátlásoktól mentes antiszemitizmus munkál: Gyöngyösi vagy Baráth Zsolt, esetleg Wittner Mária képviselők között érdemi véleménykülönbség nincs, legfeljebb hangerejük más.
Számos kísérlet történt az évtizedek során arra, hogy különböző történeti tragédiák túlélői a maguk szenvedését a náci megsemmisítőtáborokban lezajlott népirtáshoz hasonlítsák. A próbálkozás elvileg nem illegitim, mégis - a példák ezt bizonyítják - nagyon kontraproduktív. Ennek magyarázata alighanem egyszerűbb, mint gondolnánk: a holokauszt egyedisége az emberiség önazonosságának szerves részévé vált, nélküle ma már nem lehet megfogalmazni létünk értelmét, hisz Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri.
A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja: olvastam már arról, hogy mi az a hatmillió zsidó - "ha volt annyi egyáltalán" - az amerikai fehér ember által kiirtott indiánok millióihoz képest. És mi ez a hatmillió ahhoz a 27 és fél millióhoz képest, amit a volt Szovjetunió veszített civil és katonaéletekben a II. világháborúban... És ha ehhez még hozzávesszük a kommunizmus áldozatait...
Az efféle összehasonlítgatás káros voltát a legjobban az mutatja, hogy - akarva, akaratlanul - felmentést, gyakorta "elvi önigazolást" kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja. 1997-ben Párizsban megjelent egy - neves és kevésbé neves - történészek által összeállított tanulmánykötet a bolsevizmus által okozott emberi és anyagi veszteségekről (a 2000-es magyar kiadás címe: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás). Bár a szerzők - egyébként okkal - hiánypótlónak szánták a kötetet, végül mégsem érte el célját, elegendő megnézni, hogy megállapításait kik idézgetik. A szerzők közül néhány ugyanis alig titkoltan arra vállalkozott, hogy bemutassa: a kommunizmus borzalma is volt olyan, mint a holokauszté, sőt még annál is elképesztőbb lehetett, hisz többen haltak bele.
A könyvből azóta leginkább azok merítenek, akik számára a szabadság kevésbé magasztos érték, s akiknek értékszemlélete messze áll a nyugatias társadalmakétól. (Elég, ha arra a konferenciára utalunk, amit a könyv - illetve Sztálin halálának 50. évfordulója - kapcsán a Terror Háza rendezett.) Így jutnak el sokan a 20. századi zsidó szenvedéstörténet relativizálásától vagy tagadásától a társadalmak relativizált vagy épp tagadott szabadságának és nyitottságának gondolatáig, méghozzá nagyon is következetesen. A legszomorúbb példa erre az az Alekszander Szolzsenyicin, akinek nemcsak gondolatai, de egész szellemisége a Fekete könyv fő ihletője volt.
Az író utolsó éveit a gyűlölet árnyékolta be; a gyűlölet a Nyugat és főként Amerika iránt. És persze megkapta tőle mindenki a magáét, aki kritizálni merészelte az orosz népnemzeti kurzust és apostolát, az akkor még csak emelkedőben lévő Putyint. Igen, a neves és hiteles disszidens csodálatának tárgyát Vlagyimir Putyinnak hívták, aki egykor a KGB tisztje volt, mely szervezet az olyannyira gyűlölt kommunizmus öklének számított, és magát Szolzsenyicint is kiszekírozta - legalábbis az orosz - világból, hogy aztán épp Amerikában találjon két évtizedes menedékre.
Ma már sok evidens magyarázat van ezekre a zavaros érzésekre. Szolzsenyicin egy 19. századi, de sosem létezett, földműves és rendkívül vallásos - lényegében ázsiai - Oroszországra vágyott, mely bezárkózik önmaga ortodoxiájába, nem figyel, sőt tudomást sem vesz a világról. Következésképp gyűlölete egyre fokozódott az ellen a világ ellen, melynek erényei között kiemelt helyen szerepelt a felvilágosultság, a nyitottság, az egyéni cselekedetek szabad szárnyalása. Indulatait megismerhette a közelkülföld is, főként Ukrajna, amely - szerinte - "megadta magát a Nyugat halálos ölelésének" és "segédkezet nyújtott ahhoz, hogy a Nyugat Oroszországot bekerítse". Innen már csak egy lépés volt, hogy Szolzsenyicin magáévá tegye Putyin "irányított demokráciájának" szellemét, s beleszeressen egy olyan politikusba, akit szintén megigézett Oroszország hajdani - a világ és saját polgárai által olyannyira rettegett - nagysága.
Szolzsenyicin legvitatottabb művei életének utolsó éveiben születtek, míg nagy történelmi panorámának szánt műfolyamát az orosz forradalomról alig vették észre. Tévéműsorát kínos huzavona után levették a műsorról, mert nem nézte senki. Aztán megjelent az oroszok és a zsidók viszonyát "elemző" kétkötetes munkája - szándékai szerint 1200 év "történetét" dolgozta volna fel -, ami alig több antiszemita előítéletek gyűjteményénél. A mű 2004-ben magyarul is napvilágot látott egy neonáci kiadónál, a jelenlegi kormányhoz közel álló értelmiség osztatlan örömére. Megérjük még, hogy erre is szervez majd egy konferenciát a Terror Háza. A kör ezzel majd bezárul.
