Sok mindent vethet az orosz ellenzék Vlagyimir Putyin elnök szemére, ám következetességét semmiképp sem kérdőjelezhetik meg. Első elnöki ciklusa idején a Kaukázusból Moszkváig felszivárgó belső terrorizmus felszámolása jelentette számára a fő prioritást, illetve annak a veszélynek az elhárítása, hogy a magára maradt Oroszország tovább fragmentálódjék. A feladatot tulajdonképpen teljesítette. A második ciklusban a gazdaságra koncentrált: sikerült elérnie egy 7 százalékos GDP-növekedést, az életszínvonal pedig 10-12 százalékkal emelkedett.
A hatalom legfelső csúcsára most visszatérő politikus aktuális programja országa új nemzetközi környezetének végleges kialakítása és egy olyan szövetségi rendszer létrehívása, amely gazdaságilag és politikailag ismét garantálhatja Oroszország nagyhatalmi – azaz az Egyesült Államokhoz, az Európai Unióhoz, Kínához stb. mérhető – státuszát. Ám a jelek arra utalnak, hogy ebbéli ambíciói némileg túlnyúlnak az orosz kapacitások határain. Múlt októberben, az elnöki kampányát megnyitó hosszabb cikkben adta elő először elgondolásait Új integrációs projekt Eurázsia számára címmel, az Izvesztyijában. Jókor vetette fel a témát, hisz ekkorra már bebizonyosodott, hogy az Európai Unió által szorgalmazott keleti partnerség korábbi perspektívái elenyésztek. A magyar elnökségtől elvett, majd később Varsóban megrendezett keleti partnerségi csúcson Belarusz részt sem vett, az ukrán delegáció pedig a tanácskozás végét be sem várna, csalódottan távozott a helyszínről. Minthogy Európa kézzelfogható csatlakozási alternatívát nem kínált fel a posztszovjet térségnek, így az egyébként nyugati elkötelezettségű grúz és moldáv kormány sem mutatott egyértelmű lelkesedést.
Putyin viszont azonnal kész volt saját elgondolásait az európai perspektíva alternatívájaként felmutatni. Keretet az általa szorgalmazott integráció megvalósításához mindenekelőtt a FÁK mint szervezet adja, amihez az idők során újabb mechanizmusok társultak, Oroszország, Kazahsztán és Belarusz vámuniója, illetve egyfajta – ha nehezen is formálódó – állami integráció Oroszországgal. Putyin számára egyértelműen biztatónak tűnik a kirgiz és a tadzsik érdeklődés is a vámunió és a közös gazdasági tér iránt.
Az orosz politikus három ajánlattal igyekezett a résztvevőket bevonni terveibe. Cikke mindenekelőtt azt ígérte, hogy egy efféle integráció ellensúlyozni lesz képes a globalizációs kihívásokat, mellyel szemben az államok egymagukban tehetetlenek lennének. Egymást segítve nagyobb esélyük lesz fenntartani a status quót, technológiai segítséget nyújthatnak egymásnak az altalajkincsek kinyerésében és azok nemzetközi hasznosításában. Továbbá megoszthatják egymás között az innovációkat is.
Ezzel a tervvel – leszámítva megvalósíthatóságának számos objektív kockázatát – egyetlenegy nagy baj van. Mai perspektívából szemlélve túlságosan hasonlítana a volt Szovjetunióhoz. Igaz, Putyin, még hatalomra jutásának idején, 2000 táján, egyik interjújában szellemesen megjegyezte, hogy: „Akit nem fog el a szomorúság a Szovjetunió összeomlása miatt, annak nincs szíve, aki viszont a Szovjetunió feltámasztását szeretné, annak nincs esze.” Az oroszok között – beleértve a kommunistákat is – csak igen kevesen vannak, akik feltétlen szimpátiával gondolnak a volt birodalommonstrumra, főként annak hazug ideológiája és elnyomó bürokratikus gépezete taszít mindenkit, de még ma is többségben vannak azok, akiket a nagyhatalom eltűnése mélyen bánt. Nekik – miként Putyinnak is – az Eurázsiai Unió épp ezt pótolná, sőt teremtené újjá, ám e perspektíva aligha vonzó a többi államnak, hisz Oroszország erőbeli fölénye inkább a terhek szétosztását helyezné most is előtérbe, miként korábban; a nagyhatalmi státusz előnyeit pedig szívesen megtartaná magának. Nem véletlen, hogy Nurszultan Nazarbajev kazah elnök a tervekről nyilatkozva, elsősorban a szuverenitás fontosságát és a kölcsönös tiszteletet helyezte előtérbe, jóval azt megelőzően, hogy szóba kerülhetett volna bárminemű konkrét közös vállalás. Viktor Janukovics ukrán elnök pedig egyenesen kikelt Putyin rámenős tárgyalási technikája ellen, amivel az úgymond „a vámuniót erőlteti”.
Ugyancsak növelheti az aggodalmakat – s ezt sokan már Moszkvában is szóvá tették –, hogy kész-e Oroszország maga is meghozni bizonyos áldozatokat? A szovjet időszakban az oroszok elsősorban gazdasági jellegű engedményekre kényszerültek, hogy egyben tarthassák a birodalmat, most azonban politikai kompromisszumokra is készen kell álljanak, miközben gazdaságilag is támogatniuk kell olyan térségeket, amelyeknek integrációját az eltérő sebességű fejlődés igencsak megnehezíti. Egy eljövendő Eurázsiai Unióban a differenciák nyilvánvalóan meghaladják majd az európai nívókülönbségeket, pedig mint látjuk, aktuálisan Európában épp ez okozza a legtöbb gondot.
Mindez arra utal, hogy az unió megvalósításának terve egyelőre megmarad orosz belügynek, melyet a vezetés legfeljebb a politikai kommunikációban tud csak hasznosítani.
