Kedden kormányzóválasztásra került sor a Nagy-tavak menti Wisconsin államban. Ebben nem lett volna semmi rendkívüli, ha nem arról kellett volna a választóknak dönteni, hogy visszahívják-e idő előtt államuk első emberét, a republikánus Scott Walkert. Ez most fordult elő először az állam történetében. Hogy egyáltalán sikerrel indulhatott meg az eljárás, az eleve jelzi, hogy Walkerrel szemben komoly fenntartások, sőt megalapozott vádak fogalmazódtak meg, amelyeket az állam számos republikánus érzelmű lakója is osztott.
Walker 2010-ben nyerte el a magas pozíciót; a dinamikus fiatalember akkor sem rejtette véka alá, hogy a kormányzóságot csak ugródeszkának tekinti, célja az, hogy pártjának 2016-os elnökjelöltje legyen. Az elmúlt két év minden wisconsini eseményére ez nyomta rá a bélyeget, a lakosság – akaratán kívül, sőt annak ellenére – egyfajta állandó kampányban élt, s eközben két szemben álló részre szakadt. A republikánusok és demokraták, helyi felmérések bizonyítják, Amerika-szerte sehol másutt nem tekintenek oly mély ellenségeskedéssel egymásra, mint ebben az államban. Tom Barrett, Walker demokrata kihívója – egyébként az állam székvárosának, Milwaukee-nak a polgármestere – utolsó kampányüzenetében egyenesen azzal vádolta a kormányzót, hogy a lakosságra egyfajta „ideológiai polgárháborút kényszerített”. Nemcsak a munkahelyeken éleződött ki a politikai szembenállás, de a családokban és a baráti közösségekben is. A polarizálódás – érvelt Barrett – lényegében tönkretette a társadalomban az értékek konszenzusát eddig tradicionálisan képviselő kisközösségeket.
Fotó: MTI
Walker, amint megkaparintotta a hatalmat, nekiment mindennek: republikánus hátországára támaszkodva jelentősen felforgatta a költségvetést, főként a kultúra, az oktatás és az egészségügy járt igencsak rosszul. 2010-ben Walker még munkahelyteremtéssel kampányolt és esküt tett rá, hogy Wisconsin javát, s nem pártjának érdekeit tatja majd szem előtt. Aztán megválasztásának másnapján már egészen más húrokat pengetett: „My way or the highway!”, vágta szemébe bárkinek, aki ellenkezni próbált. (Amit – ha jóindulatúak vagyunk – ekként fordíthatnánk: „Velem tartasz, vagy le is út, fel is út!”) Később már nemigen lepett meg senkit: nemhogy új munkahelyek nem jöttek létre, de Wisconsin elveszítette addigi igen előkelő helyét a 10 legmagasabb foglalkoztatottságú állam csoportjában, sőt idénre sereghajtóvá vált.
Walker azzal érvelt, hogy a „költségvetési átcsoportosításokkal” a konzervatív középosztályt és a középvállalkozókat akarja megerősíteni, de minden eddigi elemzés azt bizonyítja, egyedül az állam milliárdosai húznak hasznot politikájából. Nem véletlen, hogy ők ki is álltak a kormányzó mellett, így Walkernek a kampányfinanszírozás nem okozott gondot, nem úgy, mint ellenfelének; és ez már a kampány első napjaiban beárnyékolta a demokrata sikerek esélyét.
Pedig nagyon sokan vannak, akik nem bocsátják meg a kormányzónak, hogy felszámolta a munkavállalói jogok java részét – mindenekelőtt a közszférában –, a szakszervezeti vezetőknek vagy különjuttatásokkal befogta a száját, vagy adminisztratívan ellehetetlenítette az adott ágazati képviseletet.
Határozott fellépésével a kormányzó akár növelhette is volna rokonszenvindexét. Egy ideje Wisconsin – és különösen Milwaukee megye – komoly költségvetési problémákkal küszködik, így a racionalizálás nem lett volna esztelen kezdeményezés. 2000-ben, amikor a gazdaság még szárnyalt, hoztak egy nagyvonalú nyugdíjtörvényt, ami hirtelen százezrek sorsán lendített, de amint megérkezett Wisconsinba is a 2008-as válság, a korábbi szándék felelőtlensége mindjárt világossá vált – a korrekció viszont elmaradt.
2002–2010 között a megye adminisztrációjának élén álló Walker, jó populistához híven, nemhogy a törvény felülvizsgálatát ajánlotta volna honfitársai figyelmébe, de készülve a 2010-es választásokra, még rá is ígért az addigi osztogató politikára. Később, kormányzóként is, ahelyett, hogy belevágott volna a költségvetés rendbetételébe, a helyi törvények átformálásával, az intézkedési jogkörök kisajátításával és sorozatos kísérleteivel, hogy új típusú intézményi rendszert vezessen be, mindenütt teljessé tette a káoszt. Ma már azok is érzik a politikai kártétel gazdasági következményeit, akiket jó sorsuk eddig megkímélt. Wisconsint elkerülte az a fellendülés, ami 2011-ben a többi államban már lassan felváltotta a pangást.
Mindazonáltal az utolsó pillanatig nyitva maradt a kérdés, hogy ki kit győz le.
Kedden éjfélkor, 98 százalékos feldolgozottsági adatok birtokában aztán a demokrata párti Tom Barrett beismerte vereségét, ami viszont közel sem volt olyan arányú, hogy Walker magabiztosan tekinthessen a jövőbe. A mintegy 2,4 millió szavazó 53 százaléka a republikánus jelöltre adta voksát, a demokratára 46 százalék, a függetlenként indult Hari Trivedire mindössze egy. A társadalom megosztottsága megmaradt. A Walker és Barrett közötti 7 százalékos különbség – mutattak rá az első elemzések – nem az egyik jelölttel szembeni egyértelmű bizalom jele, hanem a félelemé: a győztesnek sikerült olyan általános bizonytalansági érzést kelteni, ami egyértelműen a „birtokon belülinek” kedvezett. A lakosság egy része – különösen Walker kedvezményezettjei – féltek mindenféle változástól.
De legalább ennyire igaz, hogy sokakat, akik mindenképp a demokrata jelöltre szavaztak volna, legitimitási kétségek gyötörtek, s ezért el sem mentek szavazni. Ők nyilvánvalóan azt a kérdést tették fel önmaguknak: vajon jó-e, ha félidőben megfosztanak valakit attól, hogy megszerzett legitim hatalmát a következő választásokig gyakorolja? Akár annak árán is, hogy az a közösségnek, az egész államnak, a többségnek láthatóan nagy károkat okoz.
Ám az elemzők többsége abban egyetért: a visszahívás kudarca a magát visszafogni amúgy is képtelen Walkert tovább tüzeli majd, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, ami két év múlva már tényleg összehozhatja az idén még nagyon is megosztott erőket.
Igen tanulságos eset számunkra, lett légyen Wisconsin akármilyen messze is Budapesttől.
