Mamata Banerjee, India egyik, lélekszámarányát tekintve legnagyobb államának, Nyugat-Bengálnak a főminisztere komoly küzdelmet folytat a baloldallal. A mögötte álló Összindiai Trinamool Kongresszus Párt nagyon dinamikusan tör előre, Banerjee pedig bollywoodi fordulatoktól sem mentes stílussal igazolja minduntalan vissza a belé vetett bizalmat.
Pár hete egzaltált hívei összevertek egy kémiaprofesszort, aki e-mailben küldött szét egy Banerjee-ről készült karikatúrát. Politikai rámenősségét szóvá tevő egyetemisták előtt pedig a főminiszter a minap azt nyilatkozta: marxista ellenfelei maoista lázadókkal összeesküdve, „akiket olykor észak-koreai, olykor venezuelai vagy magyarországi források pénzelnek”, a pakisztáni hírszerzéssel karöltve, elhiteltelenítését, sőt meggyilkolását tervezték (The Washington Post). Az esetről szintén beszámoló The Wall Street Journal malíciózusan csak annyit írt, a politikus a jelek szerint „egy kicsit paranoiásnak tűnik”.
A jelenséget és a politikust így is lehet jellemezni, meg úgy is, hogy rutinosan populista. Nincs másról szó, minthogy ellenfeleit olyanokkal hozza összefüggésbe, akiket – jelen esetben amiket – az egész világ okkal megvet, rossznak, gyanúsnak és tisztességtelennek tart. Ilyen Kim Dzsong Ün Észak-Koreája, Hugo Chávez Venezuelája és…
…de álljunk meg egy pillanatra, azért Orbán Viktor Magyarországa talán mégsem ilyen. Még. És egyébként is az, hogy a köztévé következetesen hazudik, a kereskedelmi csatornák pedig mélyen behajolnak a kormányelvárásoknak, hogy ostoba alaptörvényt és általában törvényeket hoznak és manipulálják a legfontosabb független intézményeket, az csak nem lehet olyan fajsúlyos hír, hogy sikerrel példálózhasson vele valaki a messzi, nyugat-bengáli Kalkuttában?
De bizony!
Hogy Orbán – Kim és Chávez társaságában – kénytelen szembenézni egy efféle közmegítéléssel, két év kormányzás után valóban példátlan teljesítmény, de ne legyen senkinek kétsége: megfordíthatatlan folyamat lenne ez még akkor is, ha az érintettek – a kudarcokból és szomorú tényekből okulva – gyorsan változtatnának az eddigi irányon. Ámde eszük ágában sincs változtatni.
Merthogy mi történik: Martonyi János egyik nap – ráolvasásszerűen – kijelenti, vége a Magyarországra „kényszerített” feketebárány-szerepnek, aztán másnap Kövér László útszéli szitkozódások közepette az eddig igen barátságos és visszafogott Romániát is visszakényszeríti a Magyarország körüli kisantantgyűrűbe. Ráadásul – az európai értékek még nagyobb dicsőségére – egy vitatott írócskát temettet teljes állami pompával. Februárban, berlini fogadkozások közepette, Lázár János ünnepélyesen megígéri, vége a mindenkivel szembeni offenzíváknak, hogy aztán most hadat üzenjen Amerikának, azzal vádaskodva: idegen érdekek szolgálatáért cserébe az pénzeli a Fidesszel szembeni demokratikus ellenzék pártjait.
Miféle ország legyen egy efféle Magyarország, ha nem latorállam (rogue state)?
Pár hónapja, a világ vezető művészeti lapja, a The Art Newspaper címoldalán jelentette meg bíráló cikkét arról, hogy a magyar kormány fokozza a művészekre és intézményeikre a nyomást, és saját politikai céljai szolgálatába igyekszik kényszeríteni őket. A cikk gyakorlatilag a kultúrélet szisztematikus szétrombolására tett összes kormányzati intézkedését akkurátusan felsorolja.
Nemrég az egyedülálló párizsi Galerie Denise René, a már meglevő biztosítási állami garanciák dacára visszamondta az együttműködést az egri Kepes Központtal. A tervekben egy olyan kiállítás megrendezése szerepelt, melynek a tudomány, technika és művészet összefüggéseinek bemutatása lett volna a feladata, s ehhez a galéria egyedülálló műtárgyakat adott volna kölcsön. A lemondás oka: nem hajlandók együttműködni azzal az országgal, melynek kormánya a civilizáció alapvető normáit sem tartja tiszteletben.
Egyik barátom, filmkritikus, ott szorongott száz és száz, a világ minden szögletéből Cannes-ba sereglett kollégájával az idei filmfesztivál egyik záróvetítésén, ahol a Pálfi György és Tarr Béla nevével fémjelzett Final Cutot ünnepelte a közönség. A rendezvény ügyvezető igazgatója, Thierry Frémaux, méltatva a filmet, erőteljes szavakkal ítélte el a magyar kormányt, amely ellehetetleníti, sőt tönkreteszi – egyebek mellett – a magyar filmkultúrát is. Véleményét aztán elismételte a France 24-nek adott interjújában is. Megjegyzem, 2010-ben az Orbán-kormány még kifejezetten a magyar filmipar támogatására koncentráló kulturális kormányprogram ígéretével igyekezett beterelni választóit az úgymond forrongó választófülkékbe, hogy aztán mára kiderüljön: inkább költi a pénzt bármi másra – saját náci vágyainak Erdélybe exportálására, Horthy szellemének megidézésére –, semmint valódi kultúrára.
Köztiszteletben álló másik barátom – egyébként neves író – nemrég Párizsban járt, s amikor szállodája recepciójának asztalára letette magyar útlevelét, a bájos, nemrég Lengyelországból elszármazott alkalmazott együttérzéssel jegyezte meg: „Legalább még utazhat, uram, egyelőre…” A művész – mint később bevallotta – megdöbbenésében meg se tudott mukkanni, később elkezdett azon töprengeni, vajon nem épp olyan vakok és elővigyázatlanok vagyunk-e itt mindannyian, mint eleink voltak a 30-as évek vége felé?
Ekként kell tehát latorállammá válni, ehhez legmegátalkodottabb ellenségeink sem tudnának jobb forgatókönyvet írni, mint azt, amit ma kormányprogramként ünnepelnek. És ezt még Mamata Banerjee is jól tudja a messzi Nyugat-Bengálban. Hát még azok, akik valamelyest közelebb élnek. Final Cut.
