Putyin letette Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök asztalára az új kormánylistát, s most a világ igyekszik kitalálni, vajon a személycserék azért következtek-e be, hogy minden ugyanúgy maradjon, vagy hogy a miniszterek egyharmada, akik a korábbi kabinetben is szolgáltak, azért maradtak helyükön, hogy egyelőre leplezzék: minden meg fog változni.
Nagy valószínűséggel sok minden változni fog, de az oroszországi kormányzás tényleges átállítása nem most veszi kezdetét (a kabinet újnak számító kétharmada is az előző miniszterhelyettesek köréből került ki); az elmúlt négy év ugyanis másról sem szólt, mint annak előkészítéséről, hogyan válhatna meg meglehetősen rugalmasan Putyin a múltjától, a 21 éves „orosz demokráciától”.
A kilencvenes évek demokratái, akik még a nyugattal való szövetségről és liberális, nyitott társadalomról ábrándoztak, nem most tűntek el – azaz kényszerültek utcára –, hanem azt követően, hogy Putyin először átvette az ország vezetését. Már 2003-ban nyíltan fellépett az Egyesült Államokkal szemben, de furcsa módon e lépése váratlanul közelebb hozta őt Nyugat-Európához, ahol a legfőbb hangadók, mindenekelőtt Németország és Franciaország, hasonló megfontolásokból utasították el George W. Bush külpolitikáját. Ekkor még sokakban élt a remény, hogy Oroszország nem szorul az Európa és Ázsia közötti senki földjére, ám a volt Szovjetunió egykori befolyási övezetének visszaszerzésére tett kísérletek és a NATO-val szembeni orosz geopolitikai önpozicionálás hamar kijózanított mindenkit Európában. Putyin – Medvegyev elnök olykori vonakodásai dacára – szándékai felől már ekkor sem hagyott semmilyen kétséget. Nem véletlen, hogy az egyik legmegátalkodottabb Nyugat-ellenes figurát, Dmitrij Rogozint tette meg NATO-nagykövetnek, aki következetesen ellehetetlenített minden közeledést, párbeszédet. 2011 decembere óta Rogozin már a védelmi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes.
Ezek fényében indokolatlannak tűnik az a meglepett hitetlenkedés, ami Vlagyimir Megyinszkij kulturális miniszterré történő kinevezését követően futott végig a nyugati értelmiségiek és politikusok körében. Mit vártak attól a Putyintól, aki már az előző Medvegyev-kabinetbe is egy olyan figurát tett meg ugyanerre a posztra, aki a 80-as években a KGB rezidense volt Párizsban. Alekszander Avgyejevről van szó.
Mindazonáltal Megyinszkij kinevezése mégis több a Nyugattal szembeni „önpozicionálás” megerősítésénél, erre sokkal alkalmasabb személy volt Avgyejev, aki egész életét a Nyugat elleni áskálódásnak szentelte. Megyinszkijjel Putyin elsősorban a „belföldnek” üzen.
Az új kulturális miniszter a kabinet legfiatalabb tagja, mindössze 41 éves. A birodalom ’91-es összeomlását megelőzően a KGB hírszerzőinek képzését ellátó s az utódszerv, az SZVR utánpótlását ma is biztosító MGIMO-n* szerzett diplomát, újságírás és angol nyelv szakon. 1991-ben, a Szovjetunió utolsó hónapjaiban küldték ki Washingtonba hírszerzői megbízatással; fedőállásként a nagykövetség sajtóattaséjának posztját bízták rá.
Az összeomlást követően nem sokkal visszarendelték, és 22 évesen ő lett egy nemzetközi PR-cég, a Ya Corporation orosz részlegének igazgatója. Hat évvel később már szóvivője a Mihail Hodorkovszkijt is letartóztató adórendőrségnek, hogy aztán gyorsan feltűnjön a politikában. 2003-ban Putyin Egységes Oroszországának parlamenti képviselője lett.
Megyinszkij életrajza sok mindent elárul, ám azt nem, hogy mi köze is lenne épp a kultúrához. Bár disszertációját – Az objektivitás problémája az orosz művelődéstörténetben a 15. század második felétől a 17. századig – 2011-ben sikerrel megvédte, ám a szöveg számos olyan hosszú részt tartalmaz, melyeket a szerző egyszerűen – forrás feltüntetése nélkül – más művekből másolt át; vagyis plagizált.
Putyinnak nem is e kimagasló intellektuális teljesítményei okán esett rá a választása. Sokkal inkább olyan szövegeibe szeretett bele, amelyeket viszont bizonyíthatóan nem másoktól lopott.
Egy 2009-ben, a The Telegraphban publikált interjújában – már mint az Állami Duma kulturális bizottságának akkori elnöke – a következőt nyilatkozta:
„Bizonyos országok részéről mocskos mítoszok fogalmazódnak meg minduntalan [az orosz történelemmel kapcsolatban], egyértelműen politikai propaganda vagy pszichológiai hadviselés jelleggel. Egyetlen más államnak sem kellett ennyi démonizációt elviselnie. Ha e mérgező problémát nem kezeljük, akkor még a jövő generációknak is ezzel kell küszködniük.”
A Mítoszok Oroszországa című könyve igyekszik lajstromozni és visszaverni e „külföldi rágalmakat”; benne számos jó szó jut Rettenetes Ivánnak és Sztálinnak, ugyanakkor kritizálja Lenin azon kijelentését, miszerint 1917 előtt „Oroszország a népek börtöne” lett volna. A kötet bestseller lett a szerző hazájában.
Megyinszkij a legmegfelelőbb ember a legmegfelelőbb pillanatban a legmegfelelőbb helyen – állítják sokan, akik közelről megismerhették a politikust mint képviselőt és mint annak a „történelemhamisításokat” úgymond leleplező és visszaverő bizottságnak a vezetőjét, amelyet ugyan még Medvegyev hozott létre, de köztudomásúlag Putyin ötlete nyomán és szorgalmazására. Oroszország régi-új elnöke számára ugyanis az a régi-új ideológia a legmegfelelőbb, melynek értelmében a történelem újra- és újrainterpretálása a politika egyik legfőbb eszköze, hogy magához köthessen milliókat, akik ugyan semmit sem tudnak, de vágynak rá, hogy mindent elhiggyenek. Az efféle politika számára – a Rettenetes Iván s a Putyin közötti közel fél évezred során – egyébként is csak ez számított hasznos, azaz hasznosítható történelemnek.
* Московского государственного института международных отношений – Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézete
