A minap egy sajtótájékoztatón Orbán Viktornak szegezték a kérdést: vajon véletlen vagy tudatos kalkuláció-e, hogy ha ő az egyik nap szembeállítja az elnyomó „európai birodalom” – vagyis az unió – rémképét az általa favorizált „nemzetek Európájával”, akkor másnap a Külügyminisztérium államtitkára az uniós integráció politikai elmélyítését sürgeti, ezt nevezvén egyedüli jó megoldásnak a kontinens s a rajta lévő államok számára. A miniszterelnök a kérdésre azt találta mondani, hogy véletlenről szó sincs, a megállapítás valós véleménykülönbséget takar.
Nos, akármilyen nagy is a Fidesz mint párt, szóródhatnak benne akármilyen mértékben is a vélemények, az általa gyakorolt politikának csak egyetlen vektora lehet, az, amit Orbán Viktor és klánja épp jónak ítél. Miért kellene ezúttal elhinnünk Orbánnak, hogy a hatalmon belüli külpolitikai véleménykülönbségek valósak; s miért kell ugyanakkor üres kremlinológiai álmodozásnak tekintenünk, hogy a józanság erői építhetnének ezekre a véleménykülönbségekre, amíg Orbán pártbeli hatalma akkora, amekkora?
Ugyanakkor mégiscsak az apparátuson belüli súlyos nézeteltérésekre utal, hogy integrációs politikánkban – s van-e kardinálisabb külpolitikai ügy, mint épp ez? – rövid időn belül immár a negyedik olyan krízis következett be, amelyek egyértelműen a széttartást demonstrálták. A Nyírő-temetés kísérletét – annak katasztrofális külpolitikai hozadékáról lásd korábbi cikkemet – a házelnök celebrálta, Orbán utólagos áldásával; mindeközben a külügy lapult. (Hallgatása nemcsak beszédesnek mondható, de szégyennek is megteszi.) Ugyanilyen látványos volt a zűrzavar az erdélyi önkormányzati választásokon: Németh Zsolt és Kövér László egymás ellen támogatott különböző pártocskákat; csak abban értettek egyet, hogy ne az RMDSZ-t favorizálják.
További példának itt a legaktuálisabb: áprilisban Orbán látványos megbotránkozást keltett azzal, hogy bejelentette, a magyar kormány megvalósíthatatlannak és egyben értelmetlennek tartja a Nabucco projektet, s kiszáll. Hogy a kormány kezében lévő részvényeken nem sikerült azonnal fillérekért túladni, az csak a vakvéletlennek volt köszönhető. Most pedig, amint hírét veszi, hogy az azeriek és a törökök megegyeztek egy másik projekt, az azeri–török határtól a bolgár–török határig húzódó úgynevezett TANAP-vezeték megépítésében, hívatlanul is rohan Bakuba, hogy az utolsóból előretolakodjon a jól látható első sorba.
Tudnunk kell, hogy a TANAP – és a hozzákapcsolódó majdani Nabucco-West – nem azonos az eredeti Nabucco-tervvel, hisz az új projekt csak a TANAP meghosszabbítását jelenti Bulgárián, Románián és Magyarországon át az ausztriai Baumgartenig. De a két projekt között koránt sincs az az élethalálharc, mint amit a magyar kormánymédia – hogy kimagyarázhassa Orbán rögtönzéseit – az utóbbi napokban vizionált. Az tagadhatatlan, hogy a korábbi Nabucco-terv végtelenül elhúzódott, s így veszített eredeti komolyságából, de mögötte mégis olyan anyagi bázis és geopolitikai kényszer húzódik meg, ami a Nabucco-West megépülése esetén sem iktatja ki annak jelentőségét.
Orbán áprilisi döntése, hogy kiszáll a Nabuccóból, ostoba és indokolatlan volt, mert feladta a projektben lévő lehetőségeket, egyben felrúgta a szolidaritást azokkal a szövetséges kormányokkal, amelyek ma is komolyan veszik a tervet. Orbán június végi döntése, hogy Ilham Alijev azeri elnökhöz rohanva jelezze a magyar apport vélt nélkülözhetetlenségét, felesleges, átlátszó, így nevetséges gesztussá sikeredett. Mert az új Nabucco és a régi valamilyen összekapcsolása nemcsak egy egyszerűen lehetséges opció, hanem perspektivikusan megkerülhetetlen technológiai és gazdasági megoldás lesz a jövőben.
Az együttműködésnek valóban nincs alternatívája, de ennek politikai tényezői közül Magyarország látványosan hiányzik. Utazhat Orbán Bakuba, s eljátszhatja önnön fontosságát a magyar – és csakis a magyar – kamerák előtt, ám rá legfeljebb mint együttműködő félre számítanak ebben az üzletben, s készséggel ki is hagynák, ha nem esne épp a projekt útjába Ausztria, azaz Nyugat-Európa felé. Ugyanis azáltal, hogy kiszállt az eredendő Nabucco projektből, nem egyszerűen gazdasági pozíciókat adott fel, hanem politikaiakat is. Immáron nem csapatjátékosként van jelen a terepen, mindössze alvállalkozóként számítanak rá.
És ugyanez vonatkozik a legfontosabb „projektre”, az uniós integrációra. Mondhat Németh Zsolt államtitkár bármilyen Nyugat-konform szöveget, ha Orbán épp az ellenkezőjét nyilatkozza s állítja azt megkérdőjelezhetetlen célként a jobboldal elé. Nem az a lényeg, hogy mit mond és gondol a Külügyminisztérium – melynek első embere eltűnik, s beosztottjaira, nagyköveteire hagyja, hogy magyarázzák országnak-világnak a megmagyarázhatatlant. A lényeg az, hogy egy adott oligarchikus hálózat milyen politikai következményeket kényszerít arra a pártra, mely az egész magyar jobboldal képviselőjének szerepében tetszeleg.
A legerősebb Fidesz-közeli cégbirodalom – mely, mint halljuk, számos projektet megnyer, tagjait beépítette az ügydöntő minisztériumokba, s így gyakorlatilag az uniós pénzek legnagyobb haszonélvezője – mostanság egy olyan iromány reklámjaival szórja tele a főváros köztereit, amely az uniót már nem hogy a szovjetekhez, de egyenesen Hitler Wehrmachtjához hasonlítja. A plakát Fischer Ilona 1955-ös – vagyis a fasizmus felett aratott győzelem 10. évfordulójára készült – grafikáját lopta el; a Fischer által rajzolt horogkeresztes náci csizmatalp helyett azonban itt, a félreértések elkerülése végett, már a csizmatalpon az unió tizenkét csillaga tündököl.
Az EU mint Hitler Wehrmachtja
Ez az Orbán-klán világos üzenete a világnak.
