Vlagyimir Putyin azzal, hogy elnöki megválasztását követően elzárkózott a Barack Obamával való találkozóktól – májusban nem vett részt sem a Camp Davidben tartott G8-as csúcson, sem pedig az azt követő chicagói NATO-értekezleten –, nem csak a kapcsolatok mélypontját jelezte, de tükrözte a két ország pozíciójának aszimmetrikus voltát is. Az orosz elnök részéről persze nem volt túl értelmes döntés az elzárkózás, hisz ezzel pont azt sikerült megerősítenie, amit nagyon el szeretett volna kerülni: Oroszország sebezhetőségének és elszigeteltségének a látszatát. Talán ennek felismerése késztette a múlt héten Putyint, hogy mégis rábólintson egy találkozóra, ahol helyreállíthatja a Moszkva számára túlságosan is felborult egyensúlyt. A mexikói Los Cabosban rendezték a múlt héten a G20-ak rendkívüli csúcsát, a két politikus végül itt ülhetett tárgyalóasztalhoz. A kiadott közlemény diplomatikus semmitmondása viszont ismét csak az álláspontok merev szembenállását, illetve az egymással kapcsolatos gyanakvást tükrözte.
Az általános bizalmatlanság, ami a kapcsolatokat jellemzi, természetesen nem új keletű. Putyint minden bizonnyal okkal tette gyanakvóvá az a nagyhatalmi politikai vonalvezetés, ami még George W. Bush – különösen második – elnöki ciklusát jellemezte. Riasztóan hatott rá a volt szovjet utódállamokra gyakorolt NATO-s vonzerő, aztán a 2008 őszén Dél-Oszétiáért megvívott orosz–grúz háború, s az abban játszott, egyértelműen grúzpárti amerikai szerepvállalás. Ezt követően már aligha lehetett vitás, hogy Putyin mindent meg fog tenni annak a rakétaelfogó radarrendszernek a megépítése ellen, amelyet Washington – Lengyelország, Csehország és főleg Litvánia szorgalmazása mellett – Kelet-Európába tervezett.
Amikor Obama 2009. január 20-án letette az elnöki esküt, Putyin már nem elnökként, hanem miniszterelnökként végezte feladatait. Washingtonban arra számítottak, hogy a bushi „múltat végképp eltörölve” újraindíthatják (reset) a kapcsolatokat, bár a szakértők többsége nem táplált semminő illúziót afelől, hogy ez aligha megy majd könnyen, elvégre Putyin befolyása jottányit sem csökkent a pozícióváltással. Igaz, Dmitrij Medvegyev valamelyest tágítani tudta elnöki autoritását, több esetben megelőzve a miniszterelnöki elutasító reakciót, egy esetben – a líbiai beavatkozáskor – pedig még szembe is szállt Putyinnal, ám a legfontosabb döntéseket mégis ez utóbbinak sikerült keresztülvinnie.
Az amerikai–orosz kapcsolatok elmúlt négy-öt évét a kelet-európai „rakétaelhárító-válság” tünetegyüttesén lehet a legszemléletesebben nyomon követni. Azt követően, hogy Washington és kelet-európai NATO-szövetségesei kinyilvánították szándékukat, hogy egy esetleges iráni rakétaprovokáció – vagy egyenesen támadás – elhárítására megépítik a rendszert, Moszkva azonnal tiltakozott, majd felajánlotta: együttműködik a Nyugattal Irán megfékezésében, ha az lemond a rakétapajzsról. Ennek meglebegtetése fontos pozícióváltást ígért, ám nem tartalmazott konkrétumokat a tekintetben, hogy kihatással lesz-e mindez az iráni technológiai fejlesztésekben való orosz részvételre, s hogy vajon kész lenne-e az orosz fél a Teheránnal szembeni fellépésnek a Biztonsági Tanácsban is nyomatékot adni.
Washington szemében a moszkvai kijelentés már csak azért sem volt elég tartalmas, mert mindeközben az iráni–orosz megállapodásoknak megfelelően a két ország között zavartalanul, a korábban megszokott intenzitással folyt számos közös program. Az amerikai fél tehát azt ajánlotta, a bizalmatlanság feloldása végett úgy építsék meg a radarrendszert, hogy abba Moszkva is bekapcsolódhasson. Ezzel ellenőrizheti, milyen információgyűjtés folyik ott, s még idejekorán léphet, ha úgy érzékeli: a felderítés orosz érdekeket sérthet.
A Kreml ezt az ajánlatot is kapásból elutasította, egyidejűleg meglebegtette: Kalinyingrád (Königsberg) körzetében Amerikára és Nyugat-Európára irányított SS–26-os „Stone” (9K720 Iszkander) típusú, több atomtöltetű taktikai ballisztikus rakétákat telepítenek, de aztán gyorsan belátta, hogy ez túlméretezett – s így kontraproduktív – reagálás lenne. A vezetés beérte annyival, hogy orosz viszonylatban a legmodernebb rakétaelfogó rendszert állítsák szembe az állítólagos „NATO-provokációval”. Az aktuális orosz kapacitásokat jelzi persze, hogy a 2009-es ígéretnek csak idén április elején tudtak eleget tenni, de a kalinyingrádi körzet Gvardejszk településének közelében felállított SZ–400-as rendszer még most sem üzemel az elvárásoknak megfelelően.
Érdemes néhány szót szentelni ennek a miniválságnak, hogy tényszerűen feltárhassuk az érintettek egymással szembeni bizalmatlanságának különböző fokát, az intenciók eltérését, s azt is, hogy ki mikor szalasztotta el a megegyezés lehetőségét, s hogy egyáltalán volt-e esély megegyezésre.
Mindenekelőtt egyértelmű: mind Amerika, mind pedig európai szövetségesei számára a mai napig aktuális kihívást jelent Irán ellenséges magatartása; erre mindenképpen válaszolniuk kellett. Ha Moszkva azonosul a Nyugat aggodalmaival, s nem kihasználni akarja őket épp a Nyugattal szemben, akkor már eleve olyan együttműködési ajánlatot tesz, ami komolyan vehető, s idejekorán leállítja Iránnal a katonai-technológiai együttműködést. Moszkva szempontjából ez volt az első elszalasztott lehetőség.
Később hasonló fiaskónak számított, hogy elutasította a bekapcsolódást a radarellenőrzésbe. Bárhol állították volna fel ugyanis a rendszert, az – a földrajzi adottságokból fakadóan – óhatatlanul befogott volna kelet-európai orosz területeket is. Nem véletlen, hogy az azóta Törökországban (Malatya) megépült, Iránra fokuszáló radarrendszer működtetését Moszkva – hasonló okok miatt – szintén nehezményezi, miként azt is, hogy fokozták a krétai NATO-radarállomás vonatkozó kapacitásait. A konfliktus csak úgy lett volna feloldható, ha az oroszok is részeseivé válnak a rendszernek, megakadályozva ezzel olyan következményeket, amelyeket ők maguk mindenképpen el szerettek volna kerülni. Egyben élvezhették volna a rendszer által garantált biztonság előnyeit.
Moszkva jól láthatóan még akkor sem kíván támogatólag csatlakozni olyasmihez, ami a nyugati érdekeket pozitívan érinti, ha az saját magának is érdekében állna. Minderre csak egyetlen magyarázat van: ezeket az érdekeket felülírja egy még magasabb prioritás, a konfrontációé. Minden jel arra mutat, hogy a putyini külpolitika imázsteremtő lehetőségeket keres, s a nagyhatalom imázsát csak a Nyugattal szemben felvett pozíciókkal látja elérni. E politika tulajdonképpen nem hordozna magában nagyobb kockázatokat, ha megmaradna a befelé irányuló, belpolitikai jellegű kommunikáció szintjén. Ám nem maradt meg, mi több, már eleve nem is ezen a szinten fogalmazódott meg, hanem közvetlenül a védelmi politikában, sőt geopolitikai jelleggel. Márpedig az efféle attitűd óhatatlanul elszigetelődést, magányos – szövetségesek nélküli – konfrontálódást eredményez, bármely kibontakozó nemzetközi konfliktus esetén.
Moszkva persze nem maradt teljesen szövetségesek híján, de barátai között legfeljebb olyanokat sorakoztathat ma fel maga mellett, mint Irán, Szíria, Venezuela. Nos, ha valakinek efféle barátai vannak a nagyvilágban, akkor ellenségekre már nincs is szüksége.
