Bűnök és bűnhődések 2.0

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012.06.20 13:00

Diplomáciai jegyzet

A magyar kormány felülvizsgálni kényszerült eddigi, IMF-fel szembeni magatartását, sorra változtat azokon a törvényeken, amelyek széles körű nemzetközi kritika tárgyát képezik. De hogy ezzel helyreállt volna az ország reputációja, az súlyos tévedés. Mi több, egy olyan új konfrontáció kezd körvonalazódni, ami messze túlmutat az eddigi, egyrészt a jogállamiság és a demokrácia lerontása, másrészt ezek védelme jegyében folytatott csatározásokon.

„A bírálat haszontalan és értelmetlen volt. De a politikában vannak néha haszontalan és értelmetlen viták”nyilatkozta Orbán Viktor a Die Presse című konzervatív bécsi lapnak. A magyarországi hivatalos körök – illetve a Fideszhez közel álló lapok – az elmúlt hetekben megkönnyebbüléssel ünnepelték: vége a magyar kormányt ért nemzetközi bírálatoknak, kritikáknak, az összeesküvés jellegű „támadások” kifulladtak. A jelek szerint ezt vallja a miniszterelnök is, amikor a bírálatok „haszontalan és értelmetlen” voltáról hangsúlyos múltidőben beszél.

Nem kétséges, az elmúlt hetekben tényleg lezárult számos korábbi nyitott ügy: a magyar kormány felülvizsgálni kényszerült eddigi, IMF-fel szembeni magatartását, sorra változtat azokon a törvényeken, amelyek széles körű nemzetközi kritika tárgyát képezik. Egyszóval Magyarország és a külvilág közötti újfajta kapcsolatrendszer kiépülésének lehetünk tanúi. De hogy ezzel helyreállt volna az ország reputációja, s hogy a problémákat visszautalhatnánk a múltba, az súlyos tévedés.

 

 

Műmosoly-tanfolyam. A másik: Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke


Műmosolytanfolyam. A másik: Herman Van Rompuy, az Európa Tanács elnöke

Fotó: MTI

 

Mi több, egy olyan új konfrontáció kezd körvonalazódni, ami messze túlmutat az eddigi, egyrészt a jogállamiság és a demokrácia lerontása, másrészt ezek védelme jegyében folytatott csatározásokon. Mélyebb konfliktus van kialakulóban, melynek igazi tartalma ideológiai.

Miért fontos hangsúlyozni a két szakasz közötti különbséget? Főként azért, mert a magyar jobboldal mindeközben semmit sem érzékel abból a veszélyből, melybe most ismét – és ráadásul lelkes önfeledtséggel – veti bele magát, illetve aminek kiszolgáltatja az egész országot. A demokratikus keretek lerombolása közepette a Fidesz még számíthatott népes konzervatív pártcsaládjának kritikai visszafogottságára, hisz – saját tapasztalataikból kiindulva – a szövetséges nyugat-európai pártok remélhették azt, hogy a zárt ajtók mögötti szemrehányások, fejmosások révén vagy nem túl látványos, de annál fájdalmasabb uniós szankciókkal fékezhetik Orbán ámokfutásait. Ezen az alapon eddig mintegy „magánügyként” kezelték azt, hogy – a Trianon-törvénnyel, a kettős állampolgársággal, a Horvátországgal folyó MOL-vitával, a banki különadókkal – tönkretette kapcsolatait a szomszédos országokkal, ismét egyfajta kisantantba tömörítve őket. Ám szélsőséges ideológiai kérdésekben az eddigi gyakorlat rizikóit az európai konzervatív pártok és kormányok már nem vállalhatják, ugyanis ezzel lényegüket tagadnák meg. Ilyesmit eddig sohasem tettek.

Sokan beszéltek már arról, hogy Orbán mennyi kárt okozott magának és országának az európai értékekkel szembemenő politizálással. Ám most már az európai konzervativizmusnak okoz károkat azzal, hogy demonstratívan azonosul a náci szellemiséggel. E téren olvassuk csak el újra és újra Elie Wiesel minapi levelét, és a washingtoni Holokauszt Múzeum nyilatkozatát. Ez már nem kisantant-reakció, hanem magáé az antanté. Ez már egy új Waldheim-ügy, súlyosbítva azzal a körülménnyel, hogy ez esetben nem egy vezető politikus múltszépítő hazugságáról van szó, hanem egy olyan politikáról, amely kihívóan azonosul azzal a mocskos múlttal, amelyet Kurt Waldheim egykori osztrák államfő még letagadni igyekezett.

Magyarország képe ma rosszabb, mint egy hónappal korábban volt. Rosszabb, mint az elmúlt huszonkét évben bármikor lehetett. Már nemcsak mint renitens, unortodox módszerekkel kormányzott országként emlegetik világszerte, hanem mint olyat, ahol tényleg sikerült „helyreállítani” az 1944-es szellemiséget. Ahol a kormányzat cinkos összekacsintásán felbuzdult csőcselék zsidókat inzultál, sőt ver az utcákon; ahol üldözik az értelmiséget, ahol listákat vezetnek arról, ki megbízható barát, ki ádáz ellenség, ahol megalázzák az egyházakat, ahol az önmagában is visszataszító kormányzati nacionalizmus soviniszta tébollyá fajult. Magyarország teljesítményét Orbán kormányzati félidejében okkal jellemzi így a Die Presse kommentárja: „dilettáns, felületes, katasztrofális”.

Ez az a történelmi pillanat, amelyben Martonyi János külügyminiszter mélységes hallgatásba burkolózik, miközben neki kell a leginkább tudnia, milyen katasztrófa felé rohan az ország. Mélységesen hallgat, s még csak eszében sem jut – belátva teljes szakmai és erkölcsi inkompetenciáját – lemondani, amiért helyette Kövér László formálja a magyar külpolitikát erdélyi kiruccanásain, és Orbán teremt kész helyzetet a Nyugat alkonyát vizionálva, illetve hataloméhes bürokraták gyülekezeteként aposztrofálva az Európai Uniót. Nyugati kollégáinak vele szembeni megvetését Martonyi minden bizonnyal azzal hessegeti el magától, hogy „ha távozom, helyemre majd egy sokkal rosszabb áll”. Hallottunk már ilyet, és tudjuk, az efféle emberek később már azzal hárítják a felelősséget, hogy „csak parancsra tettem”.

A világ már levonta az efféle alakokkal kapcsolatos konzekvenciákat, amikor szembefordult azzal az Ausztriával, melynek első embere, Kurt Waldheim valaha letagadta náci múltját. A magyar társadalomnak is le kellene vonnia a konzekvenciákat azokkal szemben, akik kérkednek náciszimpatizáns jelenükkel. Különben a magyar jobboldal mindannyiunkat abba a mocskos mélységbe ránt, ahol szemmel láthatóan jól és otthonosan érzi magát.

Neked ajánljuk