Radics Viktória

Esterházy Péter már elfelejtette ezt a kitűnő könyvcímet, mi azonban még egy darabig benne maradunk a poppolitikában, ami így egybeírva viccesen hangzik, de meddig bírunk még nevetni rajta?

Valóban a vége felé, a 495. oldaltól kezd fölforrósodni A vége.

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A huszadik század első három évtizede a magyar történelem Grand Époque-ja, mozgalmas, véres, szellemileg is izgalmas, a modernitást megnyitó és kollapszussal végződő kor.

Lassított olvasás javasolt, akkor bejön, s Tóth Krisztina szép kék könyve az utóbbi idők legizgalmasabb olvasmánya lesz. Huszonöt novellát tartalmaz, a szerző válogatta ki őket az utóbbi nyolc év bőséges terméséből. Egyszer sem tévedett. A Pillanatragasztóból lehetetlen kiemelni a legjobbat, a kötet koherens és egyenletes színvonalú.

Per pillanat a legszebb magyar regénybefejezésnek tartom a csillaggal leválasztott záró bekezdést a 623. oldalon. Ez az öntükröző mondat az egyetlen, melyben Závada Pál, saját maga közvetlenül saját magáról vall, nem valamelyik narrátora beszél, s nem is a megduplázott "vezérelbeszélő", aki négykezű karmesterként dirigálja a többi "personát". Ez az egy önreflexió árulkodik arról az érzelmi és kognitív megrendülésről, amely ennek az egész prózafolyamnak a ki nem merült forrása, az olvasó felől nézve pedig a torkolata.

Vigyázz, ez a regény nem fog nyugton hagyni. Ha elkap a gépszíj, és végigolvasod huszonnégy óra leforgása alatt, utána meg fogja terhelni a lelkiismeretedet. Kételyeid is támadnak. A mű narratív struktúrája nem meggyőző. Nincs az a zseni, aki ilyen hoszszan, részletesen, megfontoltan tudna mesélni az életéről, mint itt a fő elbeszélő teszi, kész irodalmi szőttest szőve, és nincs az a hallgató, aki kivilágos kivirradtig ilyen mély koncentrációval tudná hallgatni másvalaki élettörténetét, mi több, az egészet memorizálni, megkomponálni és precízen papírra vetni. Jó, közben beleizgulsz a történetbe - na, de mit ér ez, ha az eresztékek ropognak?

"A világ elnémult, és sorra visszavonta korábbi ígéreteit." Pont úgy jártam Bartók Imrével, mint ő a világgal - zsenit gyanítottam ugyanis a koraérett ifjúban, mire ő mintha saját tehetsége ellen fordult volna, és komoly Celan-tanulmányai, az eredeti, intellektuálisan túlcsorduló Rilke-monográfia meg az ugyancsak sok szépet sejtető kisregény, a Fém után egy túlhizlalt, hibrid zsánerregényt tett az asztalra, melyet hiába olvastam a legnagyobb jóindulattal és türelemmel, nem sok jót tudok mondani róla.

Alain Badiou-tól tanultam meg, milyen szégyen, hogy mindenféle gyalázkodásokat szórunk nap mint nap a huszadik századra, miközben már-már képtelenné váltunk arra - "animális humanizmusunk" folytán, ami posztmodern barbárságnak is nevezhető -, hogy aktívan újragondoljuk antropológiai és filozófiai projektjeit. A huszadik század, írja Badiou - és a maga módján erről szól Borgos Anna könyve - "a szexualitás metamorfózisának hosszú története" is.

A kötetkompozíció tökéletes, rendben-fegyelemben sorakoznak az összehúzott szonett egyenruhájába bújtatott versek, és vonulnak az agonisztikus szellemi csatatérre, ahol aztán kitör a csetepaté, s ha a végén elül a küzdelem, a kérdések maradnak talpon, amelyek újabb ülésekre, azaz versírásra és -olvasásra szólítanak fel - ahogy az utolsó enigmában áll: "a mélység kérdésének" ismételt, rázós fölvetésére.