Ezeken a lapokon történik meg a letaglózó leleplezés/fölfedezés, hogy a férfi a nőnek, akit szeret, akivel együtt él, talán semmit sem számít. Lehet, hogy viszontszereti, mégsem számít neki semmit a férfi léte. A regény legvégén ennek ellenkezőjét is latolgathatjuk: azért mégis szerethette Szabad Andrást a szökevény Zárai Éva. A szerelemről semmit sem lehet megtudni – és ezt a tanulságot kiterjeszthetjük: a hozzánk legközelebb álló emberekről is oly vékonyka az ismeretünk, hogy egy lehelettől szertefoszlik. A regény izgalma (mely korántsem lankadatlan) a viszonyoknak ebből az irizálásából fakad, meg abból, hogy a másik ember, legyen bármennyire hús-vér, az apánk vagy a partnerünk, mégis megmarad látomásnak. A személy nemhogy kisajátíthatatlan, de a kölcsönös kommunikáció is egy lázálom.
Bartis Attila mélyenszántó kutatója a veszedelmes viszonyoknak; ebben a regényében is a szexualitás érzelmektől és az érzelmek szexualitástól fortyogó fenekére ereszkedik alá. A kettő összefüggését merészen, de ízléssel firtatja és ábrázolja (Freud után szabadon), nem engedvén a libertinus irodalmi vágyaknak és az erotika-kultusznak sem. Ellenkezőleg: az erkölcs talpon marad, az erotikus és a morális összefonódik. A szex poézise és a szerelem mély szexualitása Bartisnál a maga ősdrámaiságában tud megjelenni. Ettől formálódik sorssá a telő-múló élet.
Szenzuális és/vagy szexuális, tehát érzékeny viszonyok kötik össze itt az embereket, mindenkit keresztbe-kasul, tekintet nélkül nemre, korra vagy családi státuszra. Bartis látja ezeket az amorális vonzásokat és választásokat, és a közönségesség meg a misztifikáció árkainak a szélén csúszkálva, empirikus meggyőzőerővel, de reflektáltan jeleníti meg őket. A szerelmi és szeretetviszonyok (s ellentéteik) hullámai, kátyúi, eksztázisai és epifániái, gyilkos és himnikus indulatai csapnak föl és poshadnak egy férfi életének mélyáramában, a beszélő nevű, amúgy kevés beszédű, fennkölten zárkózott fotográfuséban, aki ötvenes évei elején írásban vet számot életével, és azt jelenetekben, képekben beszéli el. A regény szép mutatványa, hogy ami írva vagyon, az képpé lesz.
Bartis bűnérzékeny, főhőse, azaz elbeszélői maszkja földúlt lelkű, agyonsebzett családból származó férfi. 1943-ban született, és 1994-ig követhetjük nyomon a legbensőbb életét, ami természetesen csupa függőség, miközben a szabadság misztikája – mert a szabadság nem racionalizálható – belengi az egész művet. Mely jórészt a Kádár-rendszerben játszódik, de átível a régebbi meg az új rezsimbe is, világos azonban, hogy a társadalmi rend okozta szorongások, bántások, ártások nem kizárólagos alakítói a szabadságnak. Hiszen az mindig kérdéses, és felerészt odabent vannak a csataterei.
Szerelmi életében Szabad András legalább annyi „abject”-ba ütközik, mint amennyi élvezetre talál. Egy anti-Don Juan ő, aki nem leli örömét a csábításban; egyszerelmű férfi. Az utálat és az odaadás, könny és hányás érlelik szellemét, jórészt magányában, amit egy férfibarátság kísérőzenéje tesz elviselhetővé. Miután ejti őt az egyetlenje, Éva, az elhagyatottság és az otthontalanság évtizedei várnak rá, s a bánatban őszül középkorú férfivá, akit Bartis Attila azzal ment ki a slamasztikából, hogy roppant külföldi művészi sikerekkel és sok dollárral ajándékozza meg. Szerencsére András érzelgős ember, akinél semmi sem pótolhatja az elszállt szerelmet, amivel az élete értelmét vesztette el. A fényképein és a kép-írásával is ezt ábrázolja: ami volt, nincs, a hiányt.
Az elbeszélő Kádár alatt meghúzódó fiatalember volt; megfenyítették alaposan már az apját is, akit mintha a hátán cipelne, mígnem eltemeti, sőt még azon is túl. A magyar szocializmus nyomorúsága nem megállapítások formájában bukik ki, hanem a hétköznapiságba beleivódva van jelen, a fordulat után is. A mű dekadenciája szakasztott közép-európai pusztulásköltészet, mrożeki, a mi szedett-vedett holmijaink és roskadt besúgóink között tenyésző. A regény történelmi szála azonban feledhető, a régi sztereotípiákat az író nem dekonstruálja, inkább cicomázza. Bartis végig jelenetek, mozzanatok sokaságával dolgozik, akárha fotográfiai sorozatokkal, és ezeket jól ritmizálja. Nem biztos azonban, hogy a „válogatás” tökéletes: a regény nem feszes, terjengős, repetitív és a közepe elég horpadt, hiába tömi ki a szerző, a fele szalma.
Egy családregény vége ez is, noha az 598. oldalon a semmiből felbukkanó gyermek motívuma nyitva akarja tartani a sztorit. Nem biztos, hogy jó A vége vége. Amikor egy regény vagy dráma utolsó lapjain váratlanul fölbukkan „a gyermek”, az rendszerint az antik/keresztény őskép bedolgozása, hogy a megújulás, újjászületés, megváltás rég kihunyt toposzával lehessen bevilágítani a művet. Ezt a mitologémát is nehéz életre kelteni, jobbára olyan lesz, mint a József Attila poros lámpája a raktár előtt: „csak látszik, nem világit”.
A család mindenesetre nem megtartó erő, hanem pusztító energiát sugároz, mely vetekedik a szerelemével. Szabad András inkább szerelem-, semmint szabadságharcos, a testi szerelemben kóstolja meg a metafizikát, melynek kérdéseitől nem szabadul, és ez jót tesz a regénynek. Apropó: a feminizmus kialakította a „fallogocentrizmus” fogalmát, ami hirtelen kezekben néha vádként csattan a férfinépen. Ezt a regényt azonban hiába ostoroznánk: benne a férfilélek ugyanolyan sebezhető, az őt ért bántalmak ugyanolyan fájdalmasak – szexualitásában, szívében, mentalitásában a férfi nem kevésbé kiszolgáltatott, mint a párja.
Magvető, 2015, 600 oldal, 4990 Ft
