Könyv

Könny és hányás

Bartis Attila: A vége

  • Radics Viktória
  • 2016.02.07 11:01

Könyv

Valóban a vége felé, a 495. oldaltól kezd fölforrósodni A vége.

Ezeken a lapokon történik meg a letaglózó leleplezés/fölfedezés, hogy a férfi a nőnek, akit szeret, akivel együtt él, talán semmit sem számít. Lehet, hogy viszontszereti, mégsem számít neki semmit a férfi léte. A regény legvégén ennek ellenkezőjét is latolgathatjuk: azért mégis szerethette Szabad Andrást a szökevény Zárai Éva. A szerelemről semmit sem lehet megtudni – és ezt a tanulságot kiterjeszthetjük: a hozzánk legközelebb álló embe­rekről is oly vékonyka az ismeretünk, hogy egy lehelettől szertefoszlik. A regény izgalma (mely korántsem lankadatlan) a viszonyoknak ebből az irizálásából fakad, meg abból, hogy a másik ember, legyen bármennyire hús-vér, az apánk vagy a partnerünk, mégis megmarad látomásnak. A személy nemhogy kisajátíthatatlan, de a kölcsönös kommunikáció is egy lázálom.

Bartis Attila mélyenszántó kutatója a veszedelmes viszonyoknak; ebben a regényében is a szexualitás érzelmektől és az érzelmek szexualitástól fortyogó fenekére ereszkedik alá. A kettő összefüggését merészen, de ízléssel firtatja és ábrázolja (Freud után szabadon), nem engedvén a libertinus irodalmi vágyaknak és az erotika-kultusznak sem. Ellenkezőleg: az erkölcs talpon marad, az erotikus és a morális összefonódik. A szex poézise és a szerelem mély szexualitása Bartisnál a maga ősdrámaiságában tud megjelenni. Ettől formálódik sorssá a telő-múló élet.

Szenzuális és/vagy szexuális, tehát érzékeny viszonyok kötik össze itt az embereket, mindenkit keresztbe-kasul, tekintet nélkül nemre, korra vagy családi státuszra. Bartis látja ezeket az amorális vonzásokat és választásokat, és a közönségesség meg a misztifikáció árkainak a szélén csúszkálva, empirikus meggyőzőerővel, de reflektáltan jeleníti meg őket. A szerelmi és szeretetviszonyok (s ellentéteik) hullámai, kátyúi, eksztázisai és epifániái, gyilkos és himnikus indulatai csapnak föl és poshadnak egy férfi életének mélyáramában, a beszélő nevű, amúgy kevés beszédű, fennkölten zárkózott fotográfuséban, aki ötvenes évei elején írásban vet számot életével, és azt jelenetekben, képekben beszéli el. A regény szép mutatványa, hogy ami írva vagyon, az képpé lesz.

Bartis bűnérzékeny, főhőse, azaz elbeszélői maszkja földúlt lelkű, agyonsebzett családból származó férfi. 1943-ban született, és 1994-ig követhetjük nyomon a legbensőbb életét, ami természetesen csupa függőség, miközben a szabadság misztikája – mert a szabadság nem racionalizálható – belengi az egész művet. Mely jórészt a Kádár-rendszerben játszódik, de átível a régebbi meg az új rezsimbe is, világos azonban, hogy a társadalmi rend okozta szorongások, bántások, ártások nem kizárólagos alakítói a szabadságnak. Hiszen az mindig kérdéses, és felerészt odabent vannak a csataterei.

Szerelmi életében Szabad András legalább annyi „abject”-ba ütközik, mint amennyi élvezetre talál. Egy anti-Don Juan ő, aki nem leli örömét a csábításban; egyszerelmű férfi. Az utálat és az oda­adás, könny és hányás érlelik szellemét, jórészt magányában, amit egy férfibarátság kísérőzenéje tesz elviselhetővé. Miután ejti őt az egyetlenje, Éva, az elhagyatottság és az otthontalanság évtizedei várnak rá, s a bánatban őszül középkorú férfivá, akit Bartis Attila azzal ment ki a slamasztikából, hogy roppant külföldi művészi sikerekkel és sok dollárral ajándékozza meg. Szerencsére András érzelgős ember, akinél semmi sem pótolhatja az elszállt szerelmet, amivel az élete értelmét vesztette el. A fényképein és a kép-írásával is ezt ábrázolja: ami volt, nincs, a hiányt.

Az elbeszélő Kádár alatt meghúzódó fiatalember volt; megfenyítették alaposan már az apját is, akit mintha a hátán cipelne, mígnem eltemeti, sőt még azon is túl. A magyar szocializmus nyomorúsága nem megállapítások formájában bukik ki, hanem a hétköznapiságba beleivódva van jelen, a fordulat után is. A mű dekadenciája szakasztott közép-európai pusztulásköltészet, mrożeki, a mi szedett-vedett holmijaink és roskadt besúgóink között tenyésző. A regény történelmi szála azonban feledhető, a régi sztereotípiákat az író nem dekonstruálja, inkább cicomázza. Bartis végig jelenetek, mozzanatok sokaságával dolgozik, akárha fotográfiai sorozatokkal, és ezeket jól ritmizálja. Nem biztos azonban, hogy a „válogatás” tökéletes: a regény nem feszes, terjengős, repetitív és a közepe elég horpadt, hiába tömi ki a szerző, a fele szalma.

Egy családregény vége ez is, noha az 598. oldalon a semmiből felbukkanó gyermek motívuma nyitva akarja tartani a sztorit. Nem biztos, hogy jó A vége vége. Amikor egy regény vagy dráma utolsó lapjain váratlanul fölbukkan „a gyermek”, az rendszerint az antik/keresztény őskép bedolgozása, hogy a megújulás, újjászületés, megváltás rég kihunyt toposzával lehessen bevilágítani a művet. Ezt a mitologémát is nehéz életre kelteni, jobbára olyan lesz, mint a József Attila poros lámpája a raktár előtt: „csak látszik, nem világit”.

A család mindenesetre nem megtartó erő, hanem pusztító energiát sugároz, mely vetekedik a szerelemével. Szabad András inkább szerelem-, semmint szabadságharcos, a testi szerelemben kóstolja meg a metafizikát, melynek kérdéseitől nem szabadul, és ez jót tesz a regénynek. Apropó: a feminizmus kialakította a „fallogocentrizmus” fogalmát, ami hirtelen kezekben néha vádként csattan a férfinépen. Ezt a regényt azonban hiába ostoroznánk: benne a férfilélek ugyanolyan sebezhető, az őt ért bántalmak ugyanolyan fájdalmasak – szexualitásában, szívében, mentalitásában a férfi nem kevésbé kiszolgáltatott, mint a párja.

Magvető, 2015, 600 oldal, 4990 Ft

Neked ajánljuk