Amikor egy vajdasági rokon kislány a „visszaszáll a magyar Turulmadár” folkpoppal küldött képes-hangos üdvözletet Erdélyből, elhűltem. Ő még csak tizenhét. És igaza van Bán Zsófiának: a szélsőjobb popkultúrájának nincs olyan alternatívája, amivel például ezt a bimbózó lánykát el lehetne hódítani az érzelmes „nemzeti” katoliko-politiko giccstől. Amire egyébként a most negyvenes éveikben járó szülei vezették rá.
Sem a demokráciának, sem az ellenállásnak nincsenek hagyományai nálunk, foglalja össze a szerző tüntetéskritikáinak tapasztalatát, és mi örülünk, hogy meghonosította ezt a műfajt; magunk is hasonló gondolatoktól fájó fejjel bicikliztünk haza nem egy, dilettáns esztrádműsorra hasonlító tüntiről. A demo-kritika széria egyik ékes darabja azonban azt is bemutatja, amikor a Műcsarnok előtt röpke időre föltámadt a magyar avantgárd (Semmi sem semmi, avagy a melanézek türelme, remek idézetekkel), és azt is, nem csak külföldi példákon, hogy mi fán terem a valódi szellemesség. Aláhúztam a „kifárasztás” szót is, ami horgász szakkifejezés, és összefoglalja, hogy mi történt az utóbbi években a magyar tüntetési kultúrával.
A bajok gyökerét Bán Zsófia az emlékezetkultúránk állapotában leli fel. A közösségi és az egyéni emlékezet kölcsönhatásának ugyanis nálunk nincsenek meg a közlekedőedényei, hanem a hivatalos emlékezetpolitika végzi a hamisító munkát, ostoba műmítoszokat, póttraumákat, pótemlékeket diktál a népbe, végső soron emlékezettörlést művel, akárcsak az előző rendszer. Vagy jobb-e a Terror Háza (csúf)nevű Ersatz, ízesített történelempótlék, mint bármely antifasiszta múzeum volt ebben a térségben? A kötet egyik fontos írása emlékműkritika (Az elsikkasztott narratíva), és helyesen talál rá „az aktív emlékezet hűlt helyére”, például az ’56-os emlékművekben. S ilyen helyekkel valamennyiünk feje tele van. „Alighanem bizonyos csillagászati vagy más, egyéb körülmények együttállása szükséges ahhoz, hogy a történelmi és személyes emlékezet működésbe jöjjön…”
Érdekes módon az én személyes történelmi emlékezetemre Forgács Péter Privát Magyarország-sorozata tette a legnagyobb hatást, a művészileg feldolgozott, „újrahangszerelt” (Szemző!) régi amatőr filmek megértették velem azt, amiben nem volt közvetlenül részem. Kiemelném ebből a kötetből a Forgács Péterről szóló két tanulmányt, és a Saul fiáról értekező friss gondolatmenetet is. Ahogy a könyv alcíme mondja – Jelenetek a képek életéből –, ez most egyáltalán nem irodalomközpontú esszékötet (tanulmányok, kritikák, jegyzetek is vannak benne, és sok kép), hanem filmek, fotók, utcai életképek, a vizuális kultúra és kulturálatlanság több síkja és szegmense került a turul és a dínó, a magyar és az amerikai popkulturális szimbólum köré rajzolt körbe. A vizuális művészetek és az írásos kultúra közti interakció (amit az Enigma folyóirat művel magas szinten évtizedek óta) áldásos, az egész kötetet fölpezsdíti, és új aspektust kínál az olyan notórius betűfalóknak, mint én, aki Bán Zsófia ajánlatára néztem meg Stanley Kramer Ítélet Nürbergben c. kitűnő 1961-es filmjét, és kerestem rá Lee Miller fényképeire. Ez valóban nyitott könyv, mely kivezet a lapjai közül: e kivezető szálak nyomán ismerkedtem meg az orosz származású, amerikai Svetlana Boymmal, akinek többek között a hibákból fakadó „off” fogalmát és a The Future of Nostalgia című könyvet köszönhetjük, vagy Batthyány Margittal, a galád grófnővel, aki a rohonci zsidó mészárlás bálkirálynője volt.
Az első világháborút köszöntő eufóriára világít rá az Augusztusi láz – „Hát végre!” című képes esszé (ez is egy új műfaj). Bán Zsófia egyébként „posztholokauszt-világban” gondolkodik (itt, a Balkánon „posztgenocid-társadalmakról” beszélnek a bátrabbak), a banalizált wittgensteini „hallgatást” pedig szépelgésnek és a kulturális neurózis forrásának tekinti, ami olyan viselkedésmintákat ad át, amelyekkel nem lehet demokráciát építeni, sem áldemokráciát rombolni. Nádas Péter – akiről Bán Zsófia szintén ír, és aki szellemi rokona – a személyes és a történelmi felelősség szétválasztását javallja, és olyan „strukturális kérdések” felvetését, amilyeneket ez a könyv is föltesz, például amikor a látás kulturális-társadalmi konstruáltságát feszegeti. Szem nem marad ártatlanul.
Kép és szó csereakcióját, a diszkurzivitás föllazítását, a kép „meghallgatását” nálunk jelenleg Nádasnál, Forgácsnál, Forgáchnál, György Péternél, Darida Veronikánál és mindenekelőtt Markója Csillánál látom ilyen intenzíven megvalósulni, mindegy, milyen műfajban. Ez egyiküknél sem jelenti az írásos kultúra gyöngítését, ellenkezőleg. Az ellenállásnak, ami szórványossá, majdhogynem individuálissá vált, mindenképp ki kell terjednie a vizualitás (állampolitikailag felettébb kihasznált) területére is, és művészetek, nyelvek, kultúrák közt muszáj mozognia. A résistance és a self-empowerment, a polgári engedetlenség, a művészi, egyáltalán a gondolkodói ellenzékiség verbo-vizuális formái sokkal vitálisabbak, szerteágazóbbak és rugalmasabbak, mint amit az elnyomásra működő dogmatikus ész, vagyis a fafejűség produkál. Ehhez föl kell bontani a nemzeti kánont, és be kell engedni a „hibrid” műfajokat, az esszét meg a vállaltan, közvetlenül személyes hangnemet. (A „radikális személyesség” hozadékáról György Péter Apám helyett című könyve kapcsán olvashatunk, az egyik reprodukált fotó, a Lee Miller in Hitler’s bathtub, Hitler’s apartement pedig egyenesen ezt demonstrálja.)
Művészeti és politikai önkényes és önkéntelen, kényszerű és vállalt találkozási pontjairól is szól ez a könyv, mely elkerülte a politikai pamflet buktatóit, tehát nem terhel meg, hanem a deleuze-i „szökésvonalakra” mutat rá. A „politika” és a „kultúra” szó is mást jelent itt, mint a napi neten.
„Sajnálatos, hogy a rendszerváltás óta nálunk nem épült ki a politikai kultúra; ehelyett a politikai is a látványossággá züllesztett populáris kultúra egyik attrakciójává vált”, írta a szerző hat évvel ezelőtt. Hogy a politika még mivé lett, azt mindenki tudja, mégsem sikerül közös nyelvet találni ennek a tapasztalatnak az artikulálásához. A turul–dínó-paradigmát azonban most már értjük.
Magvető, 2016, 276 oldal, 3490 Ft
