A naiv történetolvasásnak vége. A regény utolsó fejezetének csavarja szerint az, aki az élettörténetet meghallgatta és, ugye, le is jegyezte, egyáltalán nem ártatlan befogadó, hanem körmönfont nyomozó, aki már azelőtt tudott mindent, hogy a narrátor beavatta volna, sőt, ő maga is rángatta a történet szálait. Az író nem ártatlan, hanem egy minden hájjal megkent zsaru, aki ráadásul még gyilkolt is. Ez a fölismerés nem fokozza az olvasás gyönyörét. Olyan, mint mikor az ember rájön, hogy á, nem is szerelem volt az, csak egy érdekek tépázta, tisztázatlan kapcsolat.
Pont ez a poétikai fortély, ez az "egérfogó" teszi fölöttébb nyugtalanítóvá Szilasi László új regényét. Hiszen, kedves olvasó, te is (f)elcsigázott hallgató, érdekeidbe belegabalyodott nyomozó és tettes vagy - egy betűfaló, értelmezni kívánó, optimális megoldást kereső perszóna a meleg lakásodban.
Felmerül először is a kérdés, hogy miért nyűgöz le fizikailag is annyira - mint olvasó testet - ez a realista, néha precízen naturalista hajléktalanregény? Mert A harmadik híd ától cettig a hajléktalanságról szól, az utca nyolc emberéről, akik valamikor lecsúsztak, állatinál is keservesebb szinten egzisztálnak, majd elpusztulnak, vagy esetleg kievickélnek a partra. Hagyjuk az elbeszélés nehézségeit: mondja, aki mondja, hallgatja, aki hallgatja, de itt valóban feltárul nyolc - végtelen számú - szerencsétlen, számkivetett ember élete és sorsa, de még a szíve is, a slicce is. A város - Szeged - zegzugaiban, kint, a külvárosi "táborokban", koszos patkánylyukakban meghúzódó, ételmaradékokon és kannás boron tengődő, alacsonyabb rendű szerzeteké.
Igen, be fogja vallani minden egyes olvasó, hogy a szóban forgó emberek alacsonyabb rendűek hozzá képest, mert a politikailag korrekt beszédmód le fog hullani a tisztelt olvasóról, mint másról a ruha a boldog szerelemben, és fel fogja magában is fedezni az alacsonyabb rendű lényt, valamint azt a - divatos szóval - fasisztát is, aki ezektől, saját magát is beleértve, undorodik. Meg azt a lázadót is föl fogja fedezni magában, aki, ha nem issza le magát a sárga földig, kész lenne brutálisan meggyilkolni az önkormányzati képviselőt, legalábbis a szemébe vágni a pengét. Azt a Sertés ragadványnevet viselő finom, aljas embert, aki a saját kénye-kedve végett megfojtotta Annát, az állami gondozásból utcára került lányt.
Narrátorok, írói faksznik ide vagy oda, Szilasi László abszolút eltalálta azt az elbeszélői pozíciót, mely ledob magáról szentimentalizmust, pátoszt, píszít, politikailag megmunkált diszkurzivitást, hamis regényességet. Nem akar se meghatni, se dokumentálni, se bármire fölhívni téged; mindenekelőtt kilazítja érzelmi, politikai, történelmi, szociológiai beidegződéseidet, és megpróbálja narratív fondorlatokkal, változatos stiláris nekimerészkedésekkel olyannak ábrázolni a mai magyarországi valót, amilyennek ő Szegeden megtapasztalta, mely tapasztalás és gondolkodás közben nyilván ő maga is elveszítette a mai magyar középosztálybeli értelmiségi manus fogódzóit és szokásait. Hagyja, hogy beletörjön a bicskája a narrálásba - és pont ettől olyan jó.
A "harmadik hidak" (és utak) törmelékei, roncsok és kiglancolt szerepjátékok, hamisító jellegű és célzatú diskurzusok között hányódunk-vetődünk. Nem tudjuk, mi a valóság; a tökéletes lúzer apadó teste és lelke talán jobban tudja, de már se képessége, se akarata, se ereje elmondani. Aki az igazat közölni óhajtja, az már mind manipulált és manipulál. Az igazság okádás, testi váladékok, ürülék, vér, verejték és halálverejték, alkoholos nyákok formájában kéredzkedik föl. Fineszek nélkül lehetetlen betűkbe foglalni. A narratív szerkezet azért olyan kérdéses, hogy összeomoljék, és az olvasó előtt megjelenjenek az említett minőségek, zavarosan, mint a Tisza.
A harmadik híd nagyon magyar regény; ebben a prózában alighanem összeáll annak a lényege, amit a mai Magyarországról kutya kötelességünk elmondani. Ez pedig elsősorban a szerencsétlenség, tehetetlenség és - gyakran autoagresszív - gyilkolási szándék. És bizony hajléktalanregény formájában kéredzkedett fel az irodalomba az, amit a nem köztársaságról és a manapság oly sokat citált "magyar emberről" föltétlenül tudni kell. A közlés irodalmi eljárásokkal, olyan narratív, stilisztikai, retorikai technikákkal történt, melyek nem nehezítik meg a befogadást, viszont beszippantják az olvasót a problematika közepébe, ami a - még csak nem is közös - hitvány létünk itt és most, mely magának valónak nem maradhat meg, mert az maga a halál. Másokért valóvá pedig az ijesztő, komplett szegénység miatt nem válhat.
A nyomor Szilasinál úgy tör föl, mint az igazság. A hajléktalanok olyan "kiválasztottak", akik ezt maradéktalanul megtapasztalják, és belepusztulnak. A polgárok elfordítják a fejüket, s néha alamizsnát adnak. Az aljasokat Sertés, a káder szimbolizálja, akinek az egocentrizmusa zárt kör. Az ő brutális meggyilkolása a görög tragédiákhoz lenne mérhető, mégis a kriminális prózaiságba belefúló kicsiny, jeltelen megtorlás marad. Az igazságtétel nem egyértelmű szándéka azonban - úgy, olyan fájdalmasan és lebénulva, hazugságokba mártva, ahogy ott dulakodik különféle karakterű emberekben, kétségbeesésük legmélyén - a regény központi processzusa, melynek ábrázolása egyenesen remek.
Magvető, 2014, 349 oldal, 3490 Ft
