Harcias hasonlathoz folyamodtam, mert A semmi esélye után megint sajátos poétikai radikalizálódás figyelhető meg Marno költészetében: a létkérdések, melyek egyúttal természetesen a közelgő halál kérdései, élükre állítva merülnek föl, a nála megszokottnál is nyíltabban, őszintébben, azaz intimebben. Ez a finom intimitás azt a lágyságot, árnyaltságot is megadja az olvasónak, amiben csak a költészet részesíthet. A rendkívül fegyelmezett formakultúra azt az anarchikus izgalmat kezeli, mely az anyagban lüktet.
A rendkívüli tömörség miatt azonban nem adják magukat könnyen a versek. Sűrítés lép az "esszencializmus" helyére. Mintha a verbális és vizuális fecsegés korában ez a kötött jelleg lenne a szilárd héj, ami az értelmesség lehetőségét óvja. Wittgensteinről mondják: az volt az eszménye, hogy a filozófiai felhőt egy csepp nyelvtanba koncentrálja. A "cseppben a tenger" poétika Marno megvalósított eszménye. Azonban sok-sok cseppet kell írnia, mert a többszempontúság, sokoldalúság, a nap mint nap változó szemlélet is szellemiségének tevékeny része. A "hős" éjszakáról éjszakára változik, és egyszer majd halálba változik át, és ez az agonizáló processzus versnyomokat hagy maga után, melyekbe lépve az olvasó regényszerűen vagy naplószerűen követheti az életre szóló kalandot, sőt bele is élheti magát.
Most még jobban, mint Nárcisz esetében, aki fel-feltűnik ugyan az új kötetben is, ellenben radikálisan megváltozott: Nárcisz felnyílt, föl van nyitva, akár egy test, és így a legbelseje a világgal kommunikál, egymásba hatolnak, mint az idomítatlan szeretők. A testbelső Marnónál hangszer, amelyet a világ tép. Drámai esemény, ahogy a csöndből szó, szólás, mondatfüzér, versbeszéd kerekedik, mely az elakadásokat, botlásokat, ficamokat és bukásokat is szóvá teszi, és azokat az érzelmeket is fölszabadítja, amelyek egyébként kulturális tilalom alá esnek.
Közben a híres én gombostűfejnyitől a kipukkanó óriásig pulzál, mindig megszökik, és uszályaként biológiát, történelmet von maga után. Nehezen hozhatók képbe ezek az áttűnések és váltakozó távlatok, különleges versírói pozíciót igényelnek, a beleélés (empátia) és a kihátrálás (distancia) együttes gyakorlását. A révület és a koncentráció, az álommunka és az elmeélesítés költői egyidejűségének praxisában - amihez a nyelvi rugalmasság és a ragyogó nyelvismeret, illetve a képek csöndes öröme is hozzátartozik - Marno az első a kortárs magyar költészetben.
Ezek a külsőre oly szabatos versek a többértelműségek, ellentmondások és a paradoxonnál veszélyesebb chiazmusok sűrűjét hozzák felszínre. Az olvasónak muszáj résen lennie, hogy lássa és hallja ennek a látszatra kaotikus szemantikai mozgalmasságnak a mindig váratlan alakulását egy-egy versen belül. Gyakran minden olyan egyszerűnek látszik, hétköznapi tárgyak és események lépnek fel, hogy aztán rögvest kikandikáljanak azok a láthatatlan, ésszel fölfoghatatlan zónák, melyek az életünket oly izgalmassá/unalmassá és tragikussá/komikussá teszik.
A Tandori "aforizdiókjain" kiérlelődött marnói nyelvjáték a maga karakterisztikus mondásaival filozófiai vicceket süt el, melyek a freudi vicc mintájára a filozófiai tudattalant (a fogalmakba bele nem férőt) röppentik ki. Ez a készség igazán szellemessé teszi Marno költészetét, de nem mulandón, hanem "örök visszatérést" kívánva. Gyakran megnevettetnek, és gyakran megfejthetetlennek tűnnek ezek a versek, de minden olvasásra új oldalukat mutatják meg, lerázva magukról az érthetetlenség unalmát. Költői intenció ugyanis nem szögezi le őket, magyarán szólva Marno nem azt írja, amit akar, hanem a magyar nyelv uralma alatt áll, kiszolgáltatott tehát, miközben képes csínján bánni a szavakkal és szólásokkal, és földeríteni, megindítani őket.
A Marno-versek annyiban hermetikusak, amennyiben a banalitásba beleveszni hajlamos lét és a benne mély titokban táplálkozó halál megközelíthetetlenek számunkra. Azonban figyeljük csak meg, mennyi állat, növény, táj, mennyi tárgy és figura bukkan fel bennük és általuk. Egy komplett családfa, irodalmi szempontból is, hisz a versek intertextualitása nagyon gazdag. Ha az olvasó odaadja magát a nyelvnek, és erre itt lehetőség van, akkor őbenne magában fog megnyílni a saját szorongatott világa. Ezek a foszlányok a befogadás munkájában összesodorhatók, Ariadné-fonálként szolgálhatnak, és mivel Marno nagyon pontos, annyira, mintha az élete múlna rajta, a versekre hagyatkozva kevesebb az esély az eltévedésre, mint mikor magunkra vagyunk hagyatva. Ez a könyv értelme: hogy fizikai mivoltában teszi hozzáférhetővé azt a mérhetetlenül összetett, nagyon kétséges mélységű és az elmúlástól remegő jelenségvilágot, amiből a sorsunk szövődik össze (és vissza). Ennek a nyelv lehet a megmondhatója a gondolatokkal telített érzéki képek váltólázában, amint ezerféleképpen hangzik, köt, invertál és konvertál, megnevettet, csal és vall, és papírra kerülve sem halott, ha találkozik a leheleteddel.
Palatinus, 2012, 168 oldal, 2100 Ft
