Könyv

A mindegy kultúrája

Bartók Imre: A patkány éve

  • Radics Viktória
  • 2014. február 23.

Könyv

"A világ elnémult, és sorra visszavonta korábbi ígéreteit." Pont úgy jártam Bartók Imrével, mint ő a világgal - zsenit gyanítottam ugyanis a koraérett ifjúban, mire ő mintha saját tehetsége ellen fordult volna, és komoly Celan-tanulmányai, az eredeti, intellektuálisan túlcsorduló Rilke-monográfia meg az ugyancsak sok szépet sejtető kisregény, a Fém után egy túlhizlalt, hibrid zsánerregényt tett az asztalra, melyet hiába olvastam a legnagyobb jóindulattal és türelemmel, nem sok jót tudok mondani róla.

Abban, hogy a szószaporító regény számomra elnémult, bizonyára része van a horrort, a sci-fit és az akció- meg a katasztrófafilmeket illető poétikai tudatlanságomnak, ám A patkány éve egyáltalán nem ébresztett bennem kíváncsiságot e film- és könyvsikereket termelő műfajok iránt. Ellenkezőleg: miután a regény komposztáltan és alaposan feldolgozva hozza a mass media ezen viruló ágazatainak termését, örökre elment a kedvem tőlük. Nem is értem, hogy Bartók Imre, miután kritikusan viszonyul a klasszikus és a modern filozófiákhoz, mire föl szavazott bizalmat a bestseller- és trashműfajoknak. Vajon valóban úgy gondolja, hogy eredeti gondolati tartalommal töltötte fel, sablonjaikból kiforgatta őket, és a filoszos nano-bio mixtúrájával felfrissítette az olvasóit tömegesen vesztő szépirodalom talaját?

Bartók intellektuális igényessége, melyről már tanúságot tett, jelen van valahol e szörnykompozíció legalján, és az íráskészségét sem vonom kétségbe. Bár e mű készítése közben érezhetően elég jól szórakozott, s egy-egy mondaton belül vibrál, minden gondolatát felibe-harmadába' hagyta - ott rohadjanak el! -, és az érzéki szemléltetés terén is megelégedett a kevéskével.

Három, keresztnevén szólított filozófusklón, Marx, Heidegger és Wittgenstein alkot egy terrorosztagot, és egy bombanő, a Fiúval nagyokat szexelő Cynthia vezetésével akarják megváltani a világot, oly módon, hogy halomra gyilkolják és "botanizálják", szétboncolják és összerizómásítják a véletlenszerűen kiválasztott embereket, majd a többiekre ráeresztik a patkányok hadát. Megtisztítják New Yorkot, és terveik szerint az egész világot a még humanusnak mondható, nevetséges lakóitól. Stone, a nyomozó nem tudja kideríteni, hogy mi történik (a krimiszál gyöngécske), végül ő is áldozatul esik a kommandónak, csak a kisfia és az árva, fiatal Fiú, tán valami poszt-Parsifal, marad a végén túlélő, s katasztrófafilmhősök gyanánt kelnek útra a "kísértetvárosból", ki tudja, hova. Na és sajnos a három kimúlt filozófus is új robotéletre kel, immár fájdalomérző képességgel megáldva, útban a hírek szerint már elkészült új posztkatasztrofista Bartók-regénybe.

A három robot a Nagy Parázna vezetésével "a fajnemesítés kristályéjszakáját" viszi színre (ami nagyon szimpla filozófiai levezetés), nem riadnak vissza a leghorrorisztikusabb rémtettektől sem, melyeket Bartók élénk, cifra fantáziával borít virágba, a tizedik oldal után azonban ezek provokatív értéke lecseng, folyhat már bármennyi vér és váladék, az olvasó hozzádomesztikálódik a mindegy kultúrájához. Az egész földgolyóval mindent lehet, semmi sem vágja ki a biztosítékot, az áltudományos sci-fi apokalipszis apró betűs unalomba fullad, nincs az az effektus, ami átmenne a rivaldán, affektusok pedig amúgy sincsenek, mert a regényvilágból az érzelmek és érzések eleve ki vannak zárva. Hisz ez nem mimézisz, ne táplálj hagyományos esztétikai vágyakat. Az anesztézia olyan teljes, hogy a gondolatokat is elmossa - a szerző mintha ezzel akart volna próbát tenni. "A genocídium elkerülhetetlen" - véli Cynthia, elgondolása azonban súlytalan, amiként pihekönnyű a regény vége felé, a romok és hullák közt felbukkanó mondat is, mely szerint "a megváltás, amit az emberek évezredek óta kerestek, itt volt előttük".

Sajnos a játékosság szelleme, amely eleinte még kecsegteti az olvasót, gyorsan kihűl, és a paródiában, legyen az akár világnyi méretű, nincs semmi nevettető. A humor vékonyan csordogál, a gegek, poénok olcsók (mint például a Wittgenstein homoszexualitását érintők). Nincs semmi elkeserítő sem a nagy apokalipszisben. Az író mintha csak ujjgyakorlatként játszogatna el a különféle szintű sztereotípiákkal, sablonokkal, közhelyekkel, frázisokkal, viccekkel, a pezsgés nem száll át az olvasóra. A tömörítés, a gondolati kiélezés és egyensúlyozás, a nyelvileg kiérlelt filozófia, az írói felelősség vészesen hiányzik a műből, mely így voltaképpen tényleg kivérzik lassan a posztapokalipszis filmes díszletei közt.

A patkány éve tézisregény, és ebből a kalapból nem varázsol elő nyulat, sem galambot. A koncepció felfalja gyermekeit. Az infantilis szórakoztató narráció (melyre pont a legérzékenyebben okos fiatal magyar író adta a fejét) nem szolgál mentőövként, lévén inkább retardált, semmint originális. Az ún. poszthumán teóriák, melyeket Nemes Z. Márió művel és terjeszt a legmeggyőzőbben a fiatalok közt, ebben a pszeudotudományos és pszeudofilozofikus apocalyptic fictionben inkább leszerepelnek, semmint kibontakoznak.

A patkány éve mindennek ellenére nem hessentette el a gyanúmat, hogy Bartók Imrének a saját géniusza dirigál - csak ő úgy döntött, hogy nem enged neki. Hiszen el lehet menekülni előle, akár Érosztól, szokványosabb keretek, teóriák és poétikák közé, boldogulást keresve.

Libri, 2013, 573 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.