Abban, hogy a szószaporító regény számomra elnémult, bizonyára része van a horrort, a sci-fit és az akció- meg a katasztrófafilmeket illető poétikai tudatlanságomnak, ám A patkány éve egyáltalán nem ébresztett bennem kíváncsiságot e film- és könyvsikereket termelő műfajok iránt. Ellenkezőleg: miután a regény komposztáltan és alaposan feldolgozva hozza a mass media ezen viruló ágazatainak termését, örökre elment a kedvem tőlük. Nem is értem, hogy Bartók Imre, miután kritikusan viszonyul a klasszikus és a modern filozófiákhoz, mire föl szavazott bizalmat a bestseller- és trashműfajoknak. Vajon valóban úgy gondolja, hogy eredeti gondolati tartalommal töltötte fel, sablonjaikból kiforgatta őket, és a filoszos nano-bio mixtúrájával felfrissítette az olvasóit tömegesen vesztő szépirodalom talaját?
Bartók intellektuális igényessége, melyről már tanúságot tett, jelen van valahol e szörnykompozíció legalján, és az íráskészségét sem vonom kétségbe. Bár e mű készítése közben érezhetően elég jól szórakozott, s egy-egy mondaton belül vibrál, minden gondolatát felibe-harmadába' hagyta - ott rohadjanak el! -, és az érzéki szemléltetés terén is megelégedett a kevéskével.
Három, keresztnevén szólított filozófusklón, Marx, Heidegger és Wittgenstein alkot egy terrorosztagot, és egy bombanő, a Fiúval nagyokat szexelő Cynthia vezetésével akarják megváltani a világot, oly módon, hogy halomra gyilkolják és "botanizálják", szétboncolják és összerizómásítják a véletlenszerűen kiválasztott embereket, majd a többiekre ráeresztik a patkányok hadát. Megtisztítják New Yorkot, és terveik szerint az egész világot a még humanusnak mondható, nevetséges lakóitól. Stone, a nyomozó nem tudja kideríteni, hogy mi történik (a krimiszál gyöngécske), végül ő is áldozatul esik a kommandónak, csak a kisfia és az árva, fiatal Fiú, tán valami poszt-Parsifal, marad a végén túlélő, s katasztrófafilmhősök gyanánt kelnek útra a "kísértetvárosból", ki tudja, hova. Na és sajnos a három kimúlt filozófus is új robotéletre kel, immár fájdalomérző képességgel megáldva, útban a hírek szerint már elkészült új posztkatasztrofista Bartók-regénybe.
A három robot a Nagy Parázna vezetésével "a fajnemesítés kristályéjszakáját" viszi színre (ami nagyon szimpla filozófiai levezetés), nem riadnak vissza a leghorrorisztikusabb rémtettektől sem, melyeket Bartók élénk, cifra fantáziával borít virágba, a tizedik oldal után azonban ezek provokatív értéke lecseng, folyhat már bármennyi vér és váladék, az olvasó hozzádomesztikálódik a mindegy kultúrájához. Az egész földgolyóval mindent lehet, semmi sem vágja ki a biztosítékot, az áltudományos sci-fi apokalipszis apró betűs unalomba fullad, nincs az az effektus, ami átmenne a rivaldán, affektusok pedig amúgy sincsenek, mert a regényvilágból az érzelmek és érzések eleve ki vannak zárva. Hisz ez nem mimézisz, ne táplálj hagyományos esztétikai vágyakat. Az anesztézia olyan teljes, hogy a gondolatokat is elmossa - a szerző mintha ezzel akart volna próbát tenni. "A genocídium elkerülhetetlen" - véli Cynthia, elgondolása azonban súlytalan, amiként pihekönnyű a regény vége felé, a romok és hullák közt felbukkanó mondat is, mely szerint "a megváltás, amit az emberek évezredek óta kerestek, itt volt előttük".
Sajnos a játékosság szelleme, amely eleinte még kecsegteti az olvasót, gyorsan kihűl, és a paródiában, legyen az akár világnyi méretű, nincs semmi nevettető. A humor vékonyan csordogál, a gegek, poénok olcsók (mint például a Wittgenstein homoszexualitását érintők). Nincs semmi elkeserítő sem a nagy apokalipszisben. Az író mintha csak ujjgyakorlatként játszogatna el a különféle szintű sztereotípiákkal, sablonokkal, közhelyekkel, frázisokkal, viccekkel, a pezsgés nem száll át az olvasóra. A tömörítés, a gondolati kiélezés és egyensúlyozás, a nyelvileg kiérlelt filozófia, az írói felelősség vészesen hiányzik a műből, mely így voltaképpen tényleg kivérzik lassan a posztapokalipszis filmes díszletei közt.
A patkány éve tézisregény, és ebből a kalapból nem varázsol elő nyulat, sem galambot. A koncepció felfalja gyermekeit. Az infantilis szórakoztató narráció (melyre pont a legérzékenyebben okos fiatal magyar író adta a fejét) nem szolgál mentőövként, lévén inkább retardált, semmint originális. Az ún. poszthumán teóriák, melyeket Nemes Z. Márió művel és terjeszt a legmeggyőzőbben a fiatalok közt, ebben a pszeudotudományos és pszeudofilozofikus apocalyptic fictionben inkább leszerepelnek, semmint kibontakoznak.
A patkány éve mindennek ellenére nem hessentette el a gyanúmat, hogy Bartók Imrének a saját géniusza dirigál - csak ő úgy döntött, hogy nem enged neki. Hiszen el lehet menekülni előle, akár Érosztól, szokványosabb keretek, teóriák és poétikák közé, boldogulást keresve.
Libri, 2013, 573 oldal, 3990 Ft
