A recenziókban elterjedt kritikai közhely, hogy Tóth Krisztina prózaíróként „szenvtelen” lenne. Ez a dicséret nem igaz. Tóth Krisztina nem azért a legjobb rövidpróza-író, mert szenvtelen, hanem azért, mert hiperérzékeny és szenvedélyes megfigyelő, aki a tulajdon sebeivel olvassa a világot. Minden érzékével, a „harmadik szemét” is beleértve nyitott a jelenvalóságra, de nemcsak a környező világot beszippantó rendületlen figyelme tünteti ki őt, hanem a formaalkotó tehetsége is.
Régi erényekkel dicsekedhet, melyek új meg új minőségeket teremnek. Mértéktartása és arányérzéke olyan hibátlan, amikor
novellát ír, hogy azt Arisztotelész is megirigyelhetné. Valószínűleg emiatt nevezik „szenvtelennek”, pedig ez inkább összeszedettség, fegyelmezettség, érthetőségre való törekvés és rettentő ambivalenciatűrés. A feszültség, mely őbenne lappang és kitart, a novellákat megvilágítja és telíti. Nagymester abban, hogy a feszültséggubancokat – azokat az „ütéseket”, amelyeket a világra nyitott ember kintről kap – poétikai fortélyokkal és különböző tónusokban rezgő iróniával, öniróniával letisztázza. Tóth Krisztina kisprózáinak ironikus hangszerelése – a finom iróniától a brutális szarkazmusig – remek. És abban is ügyes – ez is egy régimódi erény, mely megújul nála –, ahogy néhány vonással, de annál szemléletesebben ábrázol vidéket, tájat, karaktert, állapotot és szituációt.
Tóth Krisztina nemcsak a szemével, hanem az orrával, a fülével meg a tapintásával is kiváló receptor, no és persze az intelligenciájával. Ebbe az érzelmi és az esztétikai intelligencia is beletartozik, és ahogy múlik az idő, az ízlése egyre biztosabb. Pedig ez az egyik legnehezebb dolog ma, hiszen ínségeink közepette mindannyian fulladozunk a tiritarkaságban meg a gyötrő információ- és impresszióbőségben, az arányérzék kevesek sajátja. Akárcsak a tapintat, mely Tóth Krisztinánál szobrászian anyagérzékeny: olykor kisimít, elegyenget, de férfias megmarkolásokra és az anyagba való behatolásra, éles metszésekre is képes.
A kihagyásos szerkezetű kompozíciók változatosak, élvezhetők; a ritmus, a taktus, a szünettartás, az elhallgatás az ujjaiban van. Nem a kisujjában, hiszen nem rutinból ír. Érezni mindig a meghatottságot, vagyis a hatást, a valóságrepeszek becsapódásait és a feldolgozásukba fektetett mentális erőt. Tóth Krisztina van annyira kockázatvállaló, hogy ne elégedjen meg azzal, amit már elért, hanem új formákkal és újabb írói megközelítésekkel, például a játékos szürrealitással vagy az irgalmatlan brutalitás rögzítésével próbálkozzék.
A szerző régimódi erényei közé tartozik még az őszinteség is: ezen nem azt értem, hogy saját magáról beszél, ezt nem teszi, hanem azt, hogy a legsajátabb tapasztalatvilágából merít. A novellahagyományt (például Kosztolányiét, Karinthyét, Mándyét) alapos irodalmi munkával elsajátította; amit azonban a novelláival kérdez, azok a saját kérdései, melyek nem filozofikusak, hanem a látszólagos banalitások mögé ásnak, azokat megfúrják és kibontják, ez a filozófiájuk. (Mert mi az, hogy banális? Az, hogy valaki öngyilkosságot követ el? Lásd a Valaki című remekmű-burleszket. Vagy az, hogy egyoldalúan, torzan szerelmes valakibe? Lásd a Doorst, például.) Tóth Krisztina nem engedelmeskedik a mai elvárásoknak, amelyeknek nem része a tragikus látás. Az ő banalitásai véresek. A szarkazmus, a groteszk, a burleszk és a morbid ebben a kötetben elővarázsolja a tragédia posztmodern variációinak pompás, hátborzongató melegházát.
Épp hogy nem szenvtelenek, hanem drámaiak ezek a novellák, a drámaiság megnyilatkozása azonban lehet komikus, vigyorogtatóan vagy sírnivalón groteszk és karneváli is. (Ez utóbbi szemlélet nagyon erős darabokra jellemző, lásd a Játszódjék! és Az égő menyasszony című novellákat. Az előbbi oly módon „karneváli”, hogy valóban meghűl az olvasó ereiben a vér. Ez a „karnevalizmus” alighanem Tóth Krisztina egyik írói találmánya, s a közép-európai durva szoc-kap valóság ihletése.) A fojtott-kirobbanó drámaiság több szinten megnyilatkozik: társadalmilag, többféle szocioszinten, társaságilag, azaz az emberek közti társas és intim viszonyokban és egy személy lelkében, fejében, fejetlenségében.
Felüdíthet bennünket, hogy a mai magyar valóság állandó tere ennek a szövegvilágnak. Nyomorú, gyilkos valóság, az írónő realitásérzéke azonban titokzatos módon ép, és ez a hazára is vonatkozik. Mint tudjuk, a politika mindent összemaszatol, a közgondolkodás pedig nem nagyon képes fogalmakat alkotni a mai magyar valóságról. Erre ez a próza sem képes – viszont felvillantja és metaforikus fölszikrázásaiban, elágazásaiban feltárja elképesztő tüneteit és gyökereit. A haza és a család megannyi rétege képet és hangot, nyelvet kap ebben a kötetben: a hajléktalanok, a szegények, a rettenetes kispolgárság, a taposó középosztály, a rikító celebség. A gyerekek, a kamaszok, a fiatalok: az ő kiszolgáltatottságuk olykor némán ordít egy-egy darabból (Megint büdös a víz; Egyszer már nyertem).
Hogy az elromlás, kártevés, rombolás, tönkremenés és tönkrejutás, ennek társadalmi, szubjektív és metafizikai vonzataival és viszonylataival folyton jelen van a szép kék, vérfoltos könyvben, az nem szorul indoklásra. Hogy erről ilyen kaleidoszkopikus látleletünk lehet, az azonban igen. Tóth Krisztina hisz a művészet fontosságában, abban, hogy a magasirodalom olyasmit képes megmutatni, ami egyébként mindig és mindenütt kihullik a rosta likán. Ő ezt a rostát a hiányhelyeivel pontosan fel tudja rajzolni, ehhez megvan a „geometrikus” esze, ahhoz pedig megvan benne a szeretet, hogy a kegyetlent fölfogja, megjegyezze és fölmutassa. Angazsáltságtól mentesen. A jelenkor legbrutálisabb szituációit pusztán és fájón örökíti meg (A Pioneer–10 űrszonda, Galamb, Falkavezér).
Hogy „ember, nő, anya” lenne végre, ez a kötetnyitó novella fiatal főszereplőjének a sóvárgása. Ez az igényesség, a törékeny, az esendőséget elviselő tartás igénye, mely nagyképűségtől, álhumanizmustól, (nő)irodalmárkodástól és fölösleges illúzióktól mentesen tartja fönn a magasrendűen kiművelt prózaírói habitust, a novellaművészetet, töretlenül jelen van ebben a kötetben.
Magvető, 2014, 222 oldal, 2990 Ft
