Könyv

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

  • Radics Viktória
  • 2015. november 15.

Könyv

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.