Könyv

Nincs lejjebb

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

  • Radics Viktória
  • 2015.11.15 12:10

Könyv

Aki a vajdasági magyar irodalomból Tolnai Ottó burjánzó mitopoétikáját vagy Végel László társadalomkritikus, eszmeboncoló szöve­geit ismeri, most süllyedhet néhány antropológiai szintet, ha belemerül Danyi Zoltán hosszan indázó mondatainak hínárjába. A bélbolyhokig.

A saját testünkbe ereszkedünk le, mikor ezt a regényt olvassuk, saját magunkon találunk fogást, és így hazatalálunk. A bácskai világ jellegzetes brutalitását, mely nyelvében, az itteni tájszólásban, a szerbizmusokban is tükröződik, Tolnai meg Végel is ecsetelték, Danyi azonban most belülről tépi föl.

Az elbeszélő nem árulja el, hogy többet tud, mint szerencsétlen flótás főhőse, aki nem is leépült alak, hanem soha föl se épült, mert a kilencvenes évek balkáni háborúi éppen ifjú éveire estek, és felnőttkorának küszöbén harckocsik és dögszállító furgonok álltak. A háborúviselt fiatalember, ahogy Domonkos István írta, „téves csatatéren” taknyolt el, osztozott a tortúrában, amit jugoszláv katonák okoztak és szenvedtek el. Amit a háborúból látott, abból Danyi csak néhány szilánkot közöl, de ez a pontosan kimért minimum épp elég ahhoz, hogy megértsük, mért lett traumatizált ember névtelen katonahőséből. És azt is pedzeni fogjuk, hogy miből áll az a trauma, mely a testben, azaz a tudatalattiban éli világát az örök jelenben.

A címbeli „dögeltakarítás” – ezeket a kitalált műveleteket részletesen ábrázolja a szerző – metafora. Dögök az emberek is ebben a világban, áldozat dögök és gyilkos dögök. Az író pedig nem más, mint dögeltakarító, mert ezt a cselekvést – amennyiben, ahogy Wittgenstein mondta, a szavak: tettek – nem mellőzheti, belső parancs kötelezi erre, a saját élet mint talált tárgy megtisztításáé. Danyi, aki finom tollú író és költő volt, és a látszat ellenére ezúttal is az, remek, érzéki metaforabokrot kreált a jelenben is fönnálló természeti, társadalmi és mentális állapotok szemléltetésére.

A főhős burleszkantihős, aki a katasztrófát, ami a tágabb világában történt és történik, magába bocsátotta és testestül-lelkestül átéli, de nem tudja megemészteni. A teste, a gyomra, a belei szakadatlanul háborognak, úgy, ahogy ezt József Attila írta: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ezt a belső, gyomori drámát Danyi hamisítatlanul érzékelteti, a fortyogás, fingás, hugyozási és székelési zavarok végsőkig fokozott emlegetésével, ami zavarba hozó és nevetséges, esztétikai hatása pedig erős. Az ipse elméjét tekintve sincs jobb állapotban, ordenáré dolgokat beszél sok trágársággal fűszerezve, tipikus bácskai tónusban, sok közhellyel és igazsággal, elég alpárian. Azért félnótás ő, szegény, mert egyik nemzeti érzéssel, semmilyen identitással sem tud azonosulni, miközben a nemzeti jelképek, ócska bölcselmek és etnikai indulatok veregetik fejbe, sőt a puskákból is azok durrannak.

Ennek a bélgázas, „vér és takony” (hogy Sziverit idézzem) kavalkádnak azonban fele sem tréfa, a regény a legdurvább háborús tényekkel van megszórva. A fickó testi tüneteivel is a háború beszél – valóban „ott kívül a magyarázat”. Mondja, mondja azonban ő is mániásan a magáét, mindenfélét összehord, a beszéd itt az egyetlen gyógyír – azzal, hogy a narráció íróilag jól ki van centizve, olyképp, hogy a verbális káoszban minden mindennel összefügg. Ízlésborzoló a textus, az esztétika a förtelemé. A sok fingás, hugyozás, szarás, baszás, az altesti megszállottság azt kiabálja, hogy ennél már nincs lejjebb, emberi nemünk itt és most eljutott a világ fenekére.

Danyi Zoltán rendkívül érzékeny íróember, ezen a rémálomszerűen csuszamlós terepen is sikerül egyensúlyoznia, az érzések, amelyeket a szöveg fölkelt, és ezek közt ott az undor is, a megértés irányába tendálnak; az eldurvult fickót nem röhögjük ki, hanem teljesen megértjük a végén. A dezilluzionizmus mintájára dezesztetizálásnak nevezném a folyamatot, ami a szövegben zajlik. Olyan író művelte ezt, aki azelőtt maga is hajlamos volt az esztetizálásra. Saját maga ellen dolgozott, amikor ezen a regényén dolgozott; mint egy interjúban vallotta, fel kellett adnia majdnem mindent, amit addig az irodalomról megtanult.

A dögeltakarítóban a humoros, jobban mondva röhejes pillanatok sem kímélik az olvasót. Főhősünk például egy alkalommal a fingás „nemzeti jellegéről” gondolkodik, és amilyen barom, megállapítja, hogy „az úgynevezett »vajdasági magyarok« többet finganak, mint az átlag”, és „a szerbeknek igazuk van, a magyarok és az albánok tényleg büdösebbek, mint ők”. Az ostoba kisebbségi öngyűlölet robban itt ki ebben az elmélkedésben, és humorként csapódik le.

Nem háborús regény ez, hanem a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyar­or­szá­gon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni. Nem Bácska regénye ez, hanem egzisztencialista mű, a bácskai otrombaság azonban (ön)leleplező erőre tett szert benne.

A szerb gyűjtőtáborokat „egyetlen jól irányzott, rövid tőmondattal kell szíven találni”, mondja a főhős. Ilyen mondat nincs a regényben, ellenkezőleg, a mondatok hosszúak és a vesszők tulajdonképpen szaggatott vonalakat helyettesítenek bennük, a fölszaggatott tudat lukait és a süllyedést jegyzik: „most már nyakig belesüllyedt mindenki a szarba, és még mindig nincs vége, még mindig nem ért véget a süllyedés”. A szöveg pont arra való, hogy fölfogja ezt a zuhanást, és fölrajzolja azt a síkot, ahonnét már nincsen lejjebb, hátha ez megállítja a folyamatot.

Magvető, 2015, 258 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk